Hatalmas a felhajtás az Azariah művésznevű csávó körül, aki jelen állás szerint három koncertet kénytelen performálni a Puskás Népstadionban, ami nem csak magyar rekord. (A Queen-nek is csak egy volt, mondjuk azért, mert a magyar szervezőknek már nemigen volt pénze a másodikra, holott közönségigény az lett volna rá. Tömeges.)
Nekem viszont nem sok gőzöm volt róla, ki ez a forma, csak a művésznevét láttam cikkek címeiben, amikre nem kattintottam rá. Amúgy az Azariah az úgy hangzik, mint valami NB II-es arkangyal a cserepadról, esetleg egy démon a Pokol valamelyik középszintű bugyrából. De mindkettő stimmelhet, amennyiben bukott angyal, hisz anno még, két-három örökkévalósággal ezelőtt a mennyek országában volt helyi lakos, de aztán lebukott angyalporral, közismertebb nevén fenilciklidinnel, röviden PCP-vel. Ami egy remek kis rekreációs drog, sajnos erős hallucinogén és delíriumos mellékhatásokkal, de régebben még az állatorvosok is kedvelték, az embermészárosok mellet, mint fájdalomcsillapítót. Hogy miért kellett volna valakinek drog a mennyben, az mondjuk véleményes, de egyelőre ennyit a Népstadionról.
Szóval belehallgattam a neves, s lassan 22 éves művész művészetébe, és nem fogott meg. Nem jött át, leginkább untam, úgyhogy gyorsan kerestem is valami tekerős ska-punkot. Amit Attila (mert így hívják igazából) csinál, az érzelgős-beszólogatós, megmondomatutit tucatpop, kábé annyira érdekes mint a félévenkénti munkavédelmi oktatás a Pelenka És Tejbegríz művekben. Mert bár a srác rém tehetséges, de csak nyomokban eredeti, őt-hat számát toltam le, és mindnél az volt az érzésem, hogy én ezt már hallottam valahol régebben, csak egy egész kicsit másképp. Ez meg így részemről nagyon kevés, a szövegei meg néha majdnem eredetiek, néha meg tinédzserkori versek szintjén giccses közhelygyűjtemények, miközben a megvalósítás az minőségi. Csak a tartalom az nagyon vékony. Egyszer Bödőcs mondta Ákosról (Akosh a külföldieknek), hogy ő a magyar popzene augusztus huszadikája, minőségi, profi... és szar.
Nos, megvan az új augusztus huszadika, Ákos dalszerző Úr készülhet nyugdíjba, ami önmagában nagyon nem baj, csak én egy ideje már az új Kispál és a Borzot várom, mert a régi már hiába áll össze, nem ugyanaz. (Pedig úgy 17-18 éves koromtól vagy húsz évig odavoltam értük.)
Nyilván akkora boomer vagyok, mint Makó Jeruzsálemtől, de nem hinném, hogy ez csak generációs kérdés, bár ilyenkor mindig előjön, hogy generációm nagyszülői mennyire nem bírták például a Beatlest, amiért a gyerekeik megőrültek, és milyen szimbolikus magasságokból prédikálták a „bezzeg a mi időnkben“ örök mantráját.
De itt asszem nem erről van szó, sok kortás pop-rock cuccot hallgatok, vannak kedvenceim is, akik szintén huszonévesek. És mikor mondjuk, az ide is már legalább kétszer beidézett Skating Pollyt hallgatom, vagy Sammy Copley aktuális, egyszálgitáros borongását, akkor sehogy nem érzem a generation gap-et, a huszonpár év korkülönbség dacára. De akkor se, mikor Greg Brown dünnyögős countryja megy a jutyúbomon, pedig ő, a 74 évével a másik irányba egy másik generáció. (Ja, és Billie Eilish zenéje sem igazán jön be, pedig látom hogy jó, amit csinál, csak nem nekem.)
Vagyis nem életkor kérdése, hogy nekem nem jön be Azariah, nincs itt semmi régen minden jobb volt, egyszerűen csak megvan a magam ízlése, az egyes előadók körüli hiszti, meg nem érdekel. én már tinédzserként meg huszonévesen sem hallgattam túl sok tömegek által rajongott zenét, odjuk csak Queen - Iron Maiden - Metallica - Davis Bowie négyszöget, a többi (sok)kedvencem akkoriban sem volt divatban. Ilyen fiúzenekarok, meg beszólogatós feka rapperek, sőt a Guns N' Rosestől sem volt meg itthon semmi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése