Két nő

Hivatalosan mindkettő újságíró, csak az egyikük nyugaton bujkáló emigráns, akit távollétében nyolc és fél évre ítélt a putyinista diktatúra, a másik meg a Russia Today nevű, Kreml-hű propagandamocsok főszerkesztője, az állam kegyeltje. (Háborúpárti- ahogy mostanában tömör felcsútisággal mondják.)

Marina Ovszjannyikova volt az a bemondó, aki az orosz nem köz- hanem államszolgálati tévé híradójában rohant be a stúdióba, és egy táblát tartott a kamera felé, miszerint „NO WAR. Állítsátok meg a háborút. Ne higgyetek a propagandának, itt hazudnak nektek. Oroszok a háború ellen.” Ez után került házi őrizetbe, ahonnan aztán nyugatra szökött, és a táblamutogatás meg a lelépés volt az, ami nyolc és fél évet ér a tekintetes moszkvai bíróság szerint. Bár valószínűleg a háborúellenes (felcsútiul: békepárti) demonstrációjáért is simán megmérték volna ennyivel.

Mert arrafelé, akinek nem tetszenek például a bucsai tömegsírok, az nem hazafi! Eleve nem is lehetne az, hisz egy igazi, kormányhitű orosz hazafi vagy el sem hiszi, hogy lettek ezek a tömegsírok, vagy ha mégis, akkor csakis az ukránok lehettek, akik direkt hátba lőtték magukat, csak hogy besározzák Vlagyimir Vlagyimirovics amúgy hótiszta nemzetközi renoméját, és féktelenül (de szó szerint féktelenül) demokratikus rendszerét. Márpedig egy ilyen háborús helyzetben valaki vagy hazafi, és beáll a sorba ostobaságokat kiabálni, vagy hazaáruló, akinek valami kellemetlen, kicsit sem szanatórium jellegű szibériai fegyenctelepen a helye. Ahol nem mellesleg valami furcsa okból jóval magasabb a halálozás az országos átlagnál, nem csoda, hogy Ovszjannyikova nem vágyott oda.  És akkor még mondják, hogy ez az egész nem a régi Szovjetunió tempójára emlékeztet. Bár jobban belegondolva,, egyre kevésbé mondják, a cárevics például már határozottan visszahozná azokat az időket, mikor még ő is önfeledten lehetett KGB-tiszt, a Kommunista Párt szolgálatában.

- O -

A másik nő pedig Margarita Szimonjan, az orosz állami (háborús) propaganda vezérkancája, aki legújabb agymenése szerint hidrogénbombát robbantana valahol Szibéria felett, példát statuálva a Nyugatnak, mert mint már A tanúból is tudható, „a statuálás a lényeg“.

Oké, hogy Szibéria ritkán lakott, az ottani munkatáborok (szép szovjet örökségek) bentlakóiért meg szerinte biztos nem kár, de azért az egésznek mégis van valami határozott öntökönlövés hangulata. Hogy ugyanis az ellenségre, miszerint az „ukrán nácikra“ nem mernek nukleáris fegyverrel támadni, hisz abból tényleg világháború lehet, amit meg nem lehet megnyerni, egyik potenciális félnek sem. Így hát majd magukon jól megmutatják, mit nem csinálnának meg más országokkal, legfeljebb egy rekesz vodka után, de az ugye már maga a világvége.

Az egész kicsit olyan, mint a Brian élete című Monthy Python-klasszikusban a Júdeai Nemzeti Front öngyilkos kommandója, akik a „Támadás!“ felszólításra egyszerre hasba szúrják magukat, és utolsó szavaival még azt nyögi a parancsnokuk: „Most megmutattuk nekik!“

Szimonjan amúgy magához képest még visszafogott is volt, mivel arról beszélt, ha elég magasan robbantják a bombát, a földön nem is lesz baja senkinek, legfeljebb leállnak az elektronikus kütyük, de hát az iPad egyébként is a haldokló Nyugat ópiuma csupán, kurva jól meg lehet lenni nélküle, miként mobil meg internet nélkül is. Azért ez esetben én nem szívesen lennék fekvőbeteg egy szibériai kórház intenzív osztályán (jó, hát sose lennék szívesen sehol intenzív ápolt, ki lenne?), egy ilyen helyen túl sok a kütyü, amik nagy része nélkül viszont a páciensek java az élettel összeegyeztethetetlen lenne.

De mit is mondana erre egy ilyen bomlott agyú pszichotikus némber? Talán azt, hogy háború van, a háborúban pedig közismerten vannak „óhatatlan veszteségek“ - hogy a világ tetszőleges vezérkari tábornokainak egyik legcinikusabb kifejezését idézzem. De inkább nem megyek tovább erre, nehogy ötleteim legyenek, kiket látnék e kategóriában, a legszebb öröm a kár jegyében. Akár.