Ez a 2019-es kolumbiai - argentin - holland - német - svéd - uruguayi dráma lehetett volna az év filmje is tavaly, csak túl kevesen vették észre, legalább is felénk. Pedig részben európai, legalább is a produkciós oldalon, miközben a témája az nagyon is latin-amerikai.
A történet keretét ugyanis a kolumbiai polgárháború adja. Az a permanens egymásnak feszülés, mely nagyjából a hatvanas évek közepén kezdődött, amikor is szélsőbalos terrorszervezetek (elsősorban a FARC - "Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői") konkrétan harcot hirdettek az amúgy már sejtszinten is korrupt államhatalommal szemben. Ellenőrzésük alá vonták az ország egy jelentős területét, állam lettek az államon kívül, de közben ugyanúgy drogból (konkrétan a kokatermelő parasztok megadóztatásából) szerezték a pénzüket.
A háború bő öt évtized után, egy 2016-os békeszerződéssel ért hivatalosan véget, de hatása máig érezhető, na ja, négy év alatt nem lehet ötven évnyi erőszakot és gyilkolászást kiheverni, feldolgozni meg pláne nem. Igazából nem ismert a halottak pontos száma, de kétszázezer fölé becsülik a harcok áldozatait, és csak a nyolcvanas évek közepétől, napi átlagban hetven embert öltek meg a gerillák.. E mellett legalább kétmillióan menekültek el az otthonaikból, kényszerültek - sokszor csonka családjukkal - valahol idegenben új életet kezdeni.
És ez csak a háttere a Monos című belénk taposó drámának, mert az adatok helyett itt hús-vér emberek küzdenek a puszta létért. Akik ráadásul kamaszok, az afrikai gyerekkatonák tengeren túli megfelelői.
index.hu
Hogy pontosan miért és melyik oldalon harcolnak az bizonytalan, igazából a kolumbiai polgárháborúra is csak a rendező, Alejandro Landes származása enged következtetni. A maroknyi tizenéves (fiúk lányok vegyesen, és időnként változó felállásban összegabalyodva) valahol magasan a hegyek között, egy fennsíkon táboroznak, egy romos épületkomplexumban, jóformán teljesen elszigetelten. A folyton gomolygó köd miatt még csak el sem látnak a szomszéd hegyig, a külvilággal főleg rádión érintkeznek, és az egyetlen ember, aki időnként felbukkan náluk, a kiképzőjük. Úgyhogy egy sajátos, A legyek urára emlékeztető törzsközösségben élik az életüket, sajátos szabályokkal. Félig még gyerekek, gyermeki vágyakkal, de közben folyamatosan verekednek egymással, géppisztollyal hadonásznak, és a tábortűz mellett beszélik meg, meg kell-e ölni egyik társukat.
A dolguk aktuálisan annyi, hogy vigyázzanak a hadifogolynak nevezett túszukra, akit következetesen 'tanárnőnek' szólítanak (legalább valakit, ha már iskola helyezz ez jutott nekik), és akiről amúgy szinte semmit nem tudunk meg, meg Shakirára a tehénre, akit a gerillákkal szimpatizáló falusiak adtak kölcsön, hogy legyen tejük. De Shakira viszonylag hamar elhalálozik, miután egyikőjük, egy régen várt dugás megünnepléseként lövöldözni kezd, és eltalálja a boldogtalan állatot. És innen kezdődik a tényleg durva rész.
Antihőseink (akik igazából a háború áldozatai) átköltöznek a dzsungelbe, ahol már konkrétan újrajátsszák A legyek ura történetet, azaz lassan lemennek ősemberbe, majd állatba (elvégre ők monos - azaz majmok), és még az ikonikus, karóba húzott disznófej is előkerül. Aztán szenvedés, reménytelenség és erőszakos halál váltja egymást ütemesen, egyre szenvtelenebb durvasággal. A végére sincs feloldás, mert a világnak ebbe a sáros-véres sarkában az ilyesmi nem szokás, így nem is reális.
A Monos az a film, amit nézni is kegyetlen, de megcsinálni még inkább az volt. Landes eredetileg 25 kamaszt szedett össze, akiket felvitt a hegyekbe, hogy egy hónapos kiképzőtábor-jellegű castingon válassza ki a nyolc főszereplőjét. És ez még a cserkésztábor-elkészítő volt a dzsungelbeli forgatáshoz képest, ahonnan sok stábtagot (egy ízben magát a rendezőt is) hordágyon vitték el. De a karakterek szenvedése és önmagukból kifordulása tényleg hiteles lett, és nem pusztán a szándékosan használt ál-dokumentumfilmes eszközök miatt.
Remek dráma ez a film, torkon ragad és nem enged el, pedig az tuti, hogy én innentől egy jó darabig nem fogom újra megnézni. De aki nem látta, azért nyugodtan nyomassza magát vele, hisz igazából a majmok is mi vagyunk, csak szerencsésebb körülmények között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése