Mark Rothko (szül. Markusz Jakovlevics Rotkovics, 1903-1970) az egyik legzavarbaejtőbb modern festő. Most majdnem azt írtam, hogy 'absztrakt festő' de ezt a jelzőt ő mindig is kikérte magának, pedig legismertebb, és világhírt hozó korszakában gyakorlatilag nagy, elmosódott szélű színes foltokat festett, más színes foltokra. És hát ezt azért nehéz lenne nem absztrakciónak értelmezni, pláne mert realista stílussal indult, aztán lett belőle szürrealista, és a végén (nagyjából a keleti bölcselet hatására) jöttek a színes pacák, amikben azonban szerinte semmi elvonatkoztatás nem volt, egyszerűen csak érzelmeket akart kifejezni velük.
És valami ilyesmi lenne a lényeg, hogy nem ábrázolt, csak kifejezett, nem véletlenül sorolják a absztrakt expresszionizmus festői közé (pl. Jackson Pollock, Franz Kline vagy Pierre Soulages társaságában), bár ugye ő az irányzat megnevezésének első részét nem akarta magára venni. És tényleg tudja fene, mitől is jók a képei, hogy jók-e egyáltalán? Mert időnként nagyon is hatásosak, de ettől már jók is? Hisz jogos kérdés, hogy mivel mérjük azoknak a képeknek az esztétikai értékét, melyek eleve tagadják a bármiféle esztétikát, magasról tesznek a műértő közönség intellektusára, és az ész helyett az érzelmekre szándékoznak hatni. Nem kifinomult műélvezetet akarnak okozni, hanem libabőrt és torokszorítást, így aztán látványosan nem idomulnak az akadémikus művészet elvárásaihoz.
Mikor először találkoztam a képeivel a Tate Modernben, igen bután néztem magam elé, hogy ezek itt most mik? Elméletileg tudtam, mit is akart a művész, akkorra már többször olvastam az egyik kedvenc regényemet, a Kékszakállt Kurt Vonneguttól, ahol egy poszt-holokauszt történetbe csomagolva igazából az amerikai absztrakt expresszionizmust mutatja meg nekünk az író, jelentős empátiával. És azt gondoltam, hogy általa én már értem ezeknek a fura pasasoknak a fura képeit, hogy ez itt az akció-festészet, meg a láthatatlan megmutatkozása, és nem kell mindenáron belelátni bárminek is az ábrázolását. (A regényben van egy pont, ahol az főhős régi nőismerőse - Peggy Guggenheim fiktív megfelelője -, aki jelentős gyűjtő lett addigra, rendel tőlük festményeket, de aztán csalódottan írja, hogy bár a képek, alkotóik szerint, nem ábrázolnak az égvilágon semmit, mégis felismerhetően ott van rajtuk a káosz. Amire az öntudatos művészek úgy reagálnak, hogy akkor küldje vissza a vásznakat, majd átfestik őket, mert még a káosznak sem szabadna rajtuk lennie.)
Na, például ezen sincs káosz, mint ahogy más sem, de Rothko következetesen a címadással sem bajlódott::
Persze ezeket a képeket monitoron bámulni eleve értelmetlen, maga Rothko még életében, mindig nagyon odafigyelt hol, milyen fényviszonyok között, milyen környezetben állítják ki a képeit, mert ezek is fontosak voltak általa szándékolt hatás kiváltásához. Én meg ugye monitoron, meg egy-két albumban találkoztam velük, és a fotelben ülve tényleg nem éreztem magam lenyűgözve, aztán élesben már ezzel a hangulattal álltam meg előttük, mondjuk nem is hatottak rám. Később meg volt olyan, amikor nagyon is. Szóval ez az a fajta festészet, ami nem is simán csak expresszionista, mert a kifejezés szándéka önmagában kevés, a nézőnek is sok melója van még abban, hogy a dolog működjön. Azt meg ma már nem igazán akarjuk beletenni, emocionálisan pláne nem, ha már az érzelmi intelligenciákat a legtöbben lezavartuk a pincébe, és rájuk zártuk az ajtót.
Ma az elképesztés kultúrája van, agyonanimált látványfilmek, 3D, 4K és hasonlók, amiktől igazán lenyűgözőek lesznek a félévente bekövetkező világvégék, meg a felhőkarcolókkal egymást ütlegelő kretén szuperhősök. Mark Rothko vacakul érezné magát ebben a világban, ha nem lenne már ötven éve halott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése