Most, hogy hideg van odakint, és indokolatlanul korán sötétedik (de tényleg, én már délután negyed ötkor nem merem levinni a szemetet, hátha már kijárási tilalom van), szóval ilyenkor nincs jobb annál, mint az egyetlen olvasólámpával megvilágított szobában megnézni valami rendes salsher-horrort. Persze csak miután gondosan kettőre zárom az ajtót, hátha még nem jött be semmi nem evilági, bár gyanús, hogy a Gonoszt, a Sorozatgyilkos Szellemét vagy a Mutáns Idegent egy sima hevederzár nemigen tartja vissza, ha épp hirtelen felindulásból a véremet venné.
Eredetileg a Cannibal Holocaust című, immár negyven éves, klasszikus olasz szemetet akartam újranézni, ami már évekkel ezelőtt is rémálmokban megnyilvánulóan erős élménynek bizonyult. Ruggero Deodato filmje a Blair Witch Project -jellegű, found footage-horror egyik első remeklése volt, de annyira, hogy a rendezőt egy időre le is csukták többszörös gyilkosság vádjával, mert elhitték, hogy a film színészei tényleg meghaltak. Merthogy az ál-dokumentumfilmet valódinak nézték. Pedig a szereplők csak promóciós szándékkal bujkáltak, hogy nagyobb legyen a hírverés, de erre azért meg kellett jelenniük a bíróságon, mint a feltételezett gyilkosság áldozatainak, akik ahhoz képest elég jót röhögtek az egészen.
De mivel láttam már, meg úgy gondoltam, vacsora közben nem akarom nézni, ahogy másokat épp megvacsoráznak (halálra köveznek, karóba húznak etc.), kerestem valami misztikusabb, és kevésbé exploitation-jellegű (azaz szó szerint a zsigerekig realista) darabot, és ez lett a 2013-as Halálhegy- A Gyatlov-rejtély című darab, a némileg híres Renny Harlin rendezésében. Amúgy ő csinálta a Die Hard 2-t, amit kedvelek, csak ezért szavaztam bizalmat ennek a bizarrnak is.
A Halálhegy a CH-hoz annyiban hasonlít, hogy ez is egyfajta ál-dokumentumfilm, a "megtalált kamera" minősített esete, de legalább tényleg valós események köré komponál valami használható sztorit.
A Gyatlov-incidens lényege, hogy még 1959-ben, Igor Gyatlov vezetésével kilenc főiskolás túrázó tűnt el az Urál északi részén, a hulláikat pár nappal később találták meg, és évtizedekig nem tudták, mibe is pusztulhattak bele. Pedig nem volt ebben semmi talány, megfagytak, amint az történni szokott azokkal akik mezítláb és/vagy alsóneműben mászkálnak a mínusz negyven fokban. A kérdés inkább az lehetett, miért csináltak ilyet? Mára már megvan a magyarázat: egy lavina az oka az egésznek, olyan gyorsan kellett menekülniük a sátraikból, hogy felöltözni sem volt idejük, viszont a kitörő hóviharban, két méterre sem látva, egyszerűen nem találtak vissza a felszerelésükhöz. Hogy a tetemek egy része miért volt radioaktív, azt persze egy lavina nem magyarázza, és sokan ma sem hisznek a hivatalos magyarázatban.
Így aztán a sztori remek forgatókönyv-alapanyag lehetett, tekintettel a számos összeesküvés-elméletre, amikben felbukkannak az UFO-k, a KGB, a CIA és még néhány betűszó, de a szél gerjesztette infrahang, vagy a gondatlanságból elszenvedett kísérleti atomrobbantás is képbe kerül, hanyagul megszórva jetikkel vagy zombikkal, ízlés szerint. Úgyhogy a főszereplő amerikai egyetemisták is ezek nyomán indulnak el a nagy orosz télbe, dokumentumfilmet forgatni, hogy aztán javarészt jól eltűnjenek meghalni, de hát így jár az, aki egy Halálhegy (avagy a Holtak hegye) nevű helyen akar ikszaktázni, ráadásul a volt Szovjetunióban.
Ahol viszont azzal a kifejetetten szánalmas és/vagy vicces ténnyel szembesül a gyanútlan néző, hogy ahogy megjelennek a jenki egyetemisták, mindenki egyből tud angolul. Legtöbbször persze"ilyán óroszosan ákcéntussal bészélnek", de tényleg mindenki vágja a nyelvet (egy ponton szó szerint is...), az elmegyógyintézet ápolóitól, a kisvárosi kocsmároson át a hegyközi parasztokig. A hitelesség jegyében nyilván. Persze messze nem ez legnagyobb probléma az egésszel, hanem az utolsó fél óra. Odáig még egy rendes, rejtélyeskedő-ijesztegetős, szándékosan vacakul kézikamerázott frászkarika a film, de a végére már mindent belepakolnak az addigra minden bizonnyal nem kissé bevodkázott alkotók. Előkerül a híres Philadelphia-kísérlet, teleportált, időutazó expressz-zombikkal, meg egy féregjáratba torkolló hidegháborús katonai bunker, és mindez valami rémesen olcsó CGI-vel a vászonra/ képernyőre gagyizva. Az animált zombik ugyanis simán csak nevetségesek, a valós eset igazi hulláiról készült fotókhoz képest meg pláne. Persze azoknál nem tudunk elvonatkoztatni attól, hogy amit látunk, az tényleg volt.
De legalább van csavar a végén, mert a zombikkal a bunkerben ragadt két túlélő (egy pasi, egy csaj, ahogy az szokás) elmenekül a féregjáraton át, minek következtében kint a hóban találják magukat megfagyva, de legalább valamikor ötven évvel korábban, hogy aztán belőlük legyen az a két zombi, aki rájuk (önmagukra) támad majd egyszer. Hogy minek azt nem tudni, talán azért, mert ha nem ölik le a többieket, és nem kergetik meg magukat egy másik idősíkból, akkor ők sem lesznek mint zombik. Márpedig a zombulás olyan alapvető élménye az emberi létnek, hogy tényleg vétek lenne kihagyni.
Kellett nekem tegnap pont az időparadoxonnal poénkodnom, már este szembe jött ez a mozgókép, amit nyilván magamnak küldtem egy párhuzamos dimenzióból, vagy egy lehetséges jövőből, csak hogy érezzem az élet súlyát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése