David Fincher rendező is megcsinálta a maga hollywoodi történetét, mint legutóbb mondjuk Quentin Tarantino, csak ez a film valahogy jobb lett. Mert a Mank nem egyszerűen a negyvenes évek legelején játszódik, de egy az egyben olyan, mintha akkor is készült volna. Egy film a korabeli filmesekről, korabeli filmnyelven, csoda hogy a szuperhősős hulladékok mellé befért egy ilyen személyes hangvételű darab is, de legalább mutatja, hogy talán még nincs minden veszve.
Jelen darabunk először is megnyugtatóan fekete-fehér, néha már el is felejtem, hogy bizonyos daraboknak egyszerűen jól áll, ha nem színesek. És mivel nem éltem a negyvenes években (vagy ha igen, valahol Radzsasztánban voltam mosónő, és korán haltam, mint a mosónők általában), nekem az a kor eleve fekete-fehérben van meg, zavar is, mikor egy ismeretterjesztő csatorna előbányássza a ritka színes filmfelvételeket a második világháború idejéből. A Wermacht az nekem meneteljen fekete-fehérben, Kane polgártárs az Aranypolgárban intrikáljon és törtessen fekete-fehérben, miként korábban Buster Keaton vagy Harold Lloyd is monokrómban csetlett-botlott, ráadásul ők még némafilmekben.
És ha már az Aranypolgár: a Mank történeti háttere épp ennek a filmnek a megszületése, pontosabban annak sztorija, hogy küzd meg a címszereplő Herman Mankiewicz (a szokás szerint zseniális Gary Oldman) forgatókönyvíró az egy filmbe szinte belefoglalhatatlan koncepcióval és a szűkre szabott határidővel, miközben már az is komoly erőfeszítést igényel tőle, hogy a saját életét nagyjából egyben tartsa. (Mank nem egy monk, ha valaki érti a szóviccet.) Ha épp nem piálja végig az éjszakát, nem gázol bele valami szivarozó stúdiófőnök önérzetébe, vagy nem pont valami balesetből lábadozik, akkor persze egy ragyogó tehetség, sőt olyankor is mikor épp felfelé sikít a balhék hullámvasútján.
Mank elég jó előképe mondjuk William S. Burroughs-nak vagy Hunter S. Thompson-nak, ő a művelt és kifinomult kívülálló, az örök kritikus és permanens önpusztító, aki azonban tényleg káromkodásból épít katedrálist. (Kicsit, mint Charles Bukowski, csak ő nem katedrálist, hanem külvárosi bordélyt és lóversenypályát épített, mondjuk szintén iszonyú tehetséggel.) Mankiewicz is úgy tekint a készülő forgatókönyvre, mintha operát írna, és elnézve, a sokszor a filmtörténet legjobbjának választott Aranypolgárt (itt nézhető), ez nem is áll olyan távol a valóságtól. Egy prózai opera az, ha nem is a wagneri értelemben.
A fimben egyébként tényleg Gary Oldman az abszolút központi karakter, hozzá képest mindenki más mellékszereplő, az ápolónő, a filmipari hiénák, a mindent eltűrő feleség, de maga Orson Welles is, viszont mindenki remek színész, Oldman meg van akkora művész, hogy senkit nem akar lejátszani a vászonról. Izé, képernyőről, hisz pandémikus okokból, ez a film is a Netflixen landolt, a bezárt mozik helyett. Én meg megnéztem a szép új (vagyis szép használt, adományként kapott) lapostévémen, ami persze egy minden ízében nyolcvan évesnek tűnő film esetében minimum indokolatlan, de legalább nem a leharcolt laptopomat gyötörtem plusz két órán át.
Mert ebbe a filmbe egyszer sem pörgettem bele, ennek ki kell élvezni minden egyes percét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése