Olvasom a BBC híroldalán, hogy van egy középkorú rendőr Birmingham-ben, aki sorban ismeri fel az utcán, buszmegállókban, éttermekben a körözött fazonokat, de olyan hatékonyan, hogy már több mint két éve átlépte az azonosított személyek ezres álomhatárát. Most már a kétezret közelíti, mert olyan speciálisan fotografikus memóriája van, hogy évek után is felismeri körözési fotókon szereplőket a buszon, még akkor is, ha azok részben eltakarják az arcukat.
Vagyis már értem, hogy nekem miért nincs arcmemóriám, ennek az Andy Pope nevű brit zsarunak jutott az én adagom is. Mondjuk cserébe kétszer álltam sorba, mikor az észt osztották, de egyre gyanúsabb, hogy csak azért, mert elsőre nem jutott túl sok, épp csak annyi, hogy megtaláltam újra a sor végét.
Az nem arc-jellegű memóriám meg simán csak a korral és a stresszel romlik, az hogy már egyre nehezebben jegyzek meg zenéket, még érthető (a hallásom, mint egy leveses lábasé, azaz van két fülem, de arra nem használható), de az már nehezebben, hogy miért nem jutnak eszembe nyilvánvaló nevek. Jobban belegondolva biztos azért, mert csapnivaló az arcmemóriám, tehát nincs mihez kötni a neveket, de akkor meg minek megjegyezni őket?
A bélyegmemóriám még elég jó, kilencven százalékos biztonsággal megmondom egy-egy darabról, hogy megvan-e már valahol a tizenkét vaskos album valamelyikében, de a maradék tíz százalék pont elég nagy hibahatár ahhoz, hogy át kelljen lapoznom rengeteg oldalt, minden egyes leáztatott darab után. És mondjuk tizenhárom albumom van... Fenébe.
Pedig jól lenne valami bélyeg-, arc-, zöldség-, épület- és településnév-felismerő algoritmus, az jelentősen csökkentené a világban való elveszettségem érzését. Akkor nem néznék üveges tekintettel, menekülési útvonalat keresve az engem megszólító idegen mögé, aki amúgy csak egy általános iskolai osztálytárs (de ez csak másnapra derül ki, miután bejelölt a fészbukon), akinek viszont a neve sem jut eszembe. Nem rántanék ki egy fél kígyóuborkát, csak mert a szára a korábban elfogyasztott másik feléhez tartozott, és így nem tudom megkülönböztetni a cukkinitől. Mondjuk mindegy is, az utóbbit már úgyis belegyalultam az ecetes uborka maradék levébe. És tudnám (legalább is jó eséllyel tippelném meg), hogy a postás azért szólít tanár úrnak, mert ismeri múltam sötét titkát (netán tanítottam is, amilyen színvonalú volt a helyi egyetem, attól még simán lehet levélkihordó), vagy csak viccel, esetleg minden szakállas-szemüveges fazont letanáruraz, kivéve azokat akiket mérnökelvtársoz.
Persze a remek memória borzasztó is tud lenni, hiszen ki a fene akar mindenre emlékezni addigi életéből? Nekem komoly munkám van a sok-sok elfojtásban, amikor kizárom magamból mindazt, amire nem jó visszagondolni, hogy aztán nyomasztó marhaságokat álmodjak tőle, de az álmokat legalább megbízható gyorsasággal törli az agyunk. Mire lefő a kávé, már nem tudom pontosan felidézni, mitől ébredtem pánikba esve, mire odaég a pirítós, már az érzelmi nyomok is elillannak.
Van az a hímzett falvédőre való szöveg, hogy idegeskedni annyit jelent, mint más hülyesége miatt aggódni, de valami hasonló az emlékekről is összedobható. Például, hogy az egyik legegyenesebb út az önsorsrontáshoz, a múltunk azon pillanatain rágódni, amikor valamit nagyon elszúrtunk, hisz utólag már úgysem tudunk semmit meg nem történté tenni.
És az fajta ezo-anyukás szöveg sem érvényes, hogy hát - végső soron, vagy elsősorban, kinek hogy - a hibás döntéseink, meg a hibáink is mi vagyunk, nem kell ezeket elnyomni, meg letagadni magunk előtt. De kell. Mert persze, hogy azok is mi vagyunk, de éppen ez a baj!
Szóval Andy Pope (szerintem tuti egy magyar transznemű, Pápai Andiról angolosított) még jól járt, ha csak a körözési fotókat nem bírja kiverni a fejéből, és azt félre tudja tolni, hogy mondjuk hányszor gázolt térdig, számara amúgy fontos emberek lelkébe.
p.s. Most átom, hogy a 444-en is van egy cikk a témáról, és pont a fentebb linkelt BBC-s hírre hivatkozva. Hiába, uborka... akarom mondani bejgliszezon van, más is virtuálkülföldön olvasgat híreket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése