Vannak olyan úgynevezett slágerek, melyektől másodpercek alatt idegállapotba kerülök, és mint Elvis annak idején, legszívesebben pisztollyal lőnék a tévére/monitora, ha csak meghallom, meglátom ezeket a kulturális merényleteket. És itt most nem is a mulatós, Casio-szintetizáros dobgépre gajdolt műcigány, álnépies, de valóban civilizáció alatti hujjogatásokról van szó, az a műfaj annyira trash, hogy kis mennyiségben még röhögni is lehet rajta. (Nagy dózisban persze a központi idegrendszer visszafordíthatatlan károsodását okozza, de hát vagyunk így még pár dologgal, lásd: heroin, online pornó, közoktatás vagy az Opera Tívtörzs napi sajtótájékoztatói, Nyunyóka nénivel.)
Az igazi trauma az, mikor egy átlagosnál tehetségesebb popszakmai iparos legnyálasabb, legggyagyibb (így aztán leginkább közönség- de még inkább rádióbarát) dalát játsszák szarrá minden csatornán, hogy aztán jól megérdemelt módon, egy különösen ostoba reklám zenéjeként fejezze be dicstelen pályafutását .Ez történt Presser Pici Bácsi Gábor (vagy ahogy mostanában hívni szokás) egyik közismert LGT-s nyálhömpölyével is, azzal, amiben rekedten nyüszítik, hogy "... neked ííírom a daaaalt, neked énekelek".
Be kell vallanom, zsenge ifjúságomtól kezdve utálom ezt a számot, mert zeneileg a nullához konvergál, a szövege meg tényleg egy akkor a szentimentális giccs, hogy a nappaliban lemállik tőle a tapéta. Először is nem szól semmiről, mert az nem üzenet, hogy nekem írja a dalt (írd másnak, ha kérhetném!), popipari munkavállalók ritkán írnak csak úgy l'art pour l'art az asztalfióknak, nekik közönség kell, a közönségtől meg bevétel. Amivel persze semmi baj sincs, csak a szórakoztatóipart ne próbálják meg már valami magasztos kulturális missziónak lefesteni. Ez csak popzene baszki, és még abból sem a legjobb.
Ámde. Bár minden retrorádió, számos YouTube-csatorna és random énekelve versenyzős poszt-táncdalfesztivál van tele ezzel, és a hozzá hasonló későkádári slágerekkel, de ezek még minimális óvatossággal elkerülhetők. Egész addig, míg be nem nyomják a hőn utált dalolászást valami gigacég imázsreklámjába, mert onnantól, minden csatornán, tévében és neten, félóránként jön szembe. Én pedig, mint egyszeri médiafogyasztó, fájdalmamban felvisítok, hogy ne, ne nekem énekeld, énekeld bárki másnak, de engem hagyj már békén te túlsztárolt pöcs!
Amúgy bármely tetszőleges slágert túl lehet tolni a hányingerig, és a marketingesek láthatóan erősen dolgoznak is ezen, például a Queen-től már nem bírom meghallgatni a Don"t Stop Me Now-t, amióta egyszer hónapokig ment le naponta negyvenhétszer valami autóreklámban. És igen, ki lehet kapcsolni, de mióta teljesen egyedül vagyok, még inkább kell a tévé, mint civilizációs háttérzaj, meg hogy szóljon valami emberi hang a lakásban (és ne csak magamban beszéljek), de ha meghallom hogy nekem írja a dalt, azért mégis csak nyúlok a távkapcsoló felé.
És persze van olyan "sláger" amit agyon sem kell reklámzenésíteni, mert már önmagában heveny rosszullétet okoz. A múlt rendszer dicstelen popzenéjéből ilyen például az Omegától a Petróleumlámpa. De ha meghallanám egyszer, valami nagy reklámkampányban, hogy sajtból van a Hold, hirtelen felindulásból lemondanám a kábeltévét a picsába. Ceterum censeo: nem kötelességből, szívből csupán...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése