Révült sejtek

A Sérült lelkek igazán remek filmcím, olyan nekem való, ha nincs benne szuperhős és autós üldözés, és ráadásul angol, mát töltöm is le. Mondjuk ebben a három főszereplőből az egyik Benedict Cumberbatch, akiről eddig jobbára annyit tudtam, hogy fura feje van, és eléggé sztárolt, de most kiderült, hogy jó színész is. És tényleg fura a feje, akkor is ha az "egyszerű vidéki srác vagyok" nézésével próbálkozik, közepes sikerrel.

Jelen műegészben egy testvérpár egyik fele (Dave), mondhatni a polgáribb, tanít valamit valahol, felesége van és gyereket terveznek, miközben valami isten háta mögötti házat újítanak fel éppen, ami még lepusztult, de már ijesztő, rendesebb filmekben az ilyenek falaiból másznak elő a mindenféle bakurászok. Itt viszont csak a rég nem látott tesó (Nick) bukkan fel váratlanul, kettejük közül ő a vásottabb, már ha annak számít hogy gyerekkorukban lelökte az anyjukat a lépcsőn, vagy mégsem. (Kellett nekik többszintes házzal flancolni, teszem hozzá, az én lakásomban például senkit sem lehet lelökni a lépcsőn. Legfeljebb kidobni az erkélyen.) Aztán beállt a seregbe némi pénzért és traumáért, az utóbbiból lett is bőven, a furcsa hármasból így ő az igazán sérült lélek. Az apjuk mondjuk a bátyját is verte, de ő elfojtásban utazik, a felesége meg épp most van sérülőben az egyre inkább egymás torkának ugró tesóktól, hisz Dave elfojtása csak néha robban, de akkor nehéz tárgyakkal ütlegeli a vért a véréből.

Az egész film hangulata olyan mint egy thrilleré, pedig nem az, ez szimpla kamaradráma, az idegesítőbb fajtából. Az már nyilvánvaló, hogy Nicket zakkantá traumatizálta az, ami történt vele (valaki meghalt mellette a seregben, vagy ilyesmi, a részletek nyilván dramaturgiailag sem fontosak), alvajár és meg akarja dugni a tesója feleségét. Ami nem nagy szám, a környék másik számba jöhető kanja is meg akarja dugni a  csajt, neki mondjuk össze is jön. Amire persze a Dave is rájön, hisz az már tényleg gyanús, ha az ember meddő, a felesége meg teherbe esik, de istenem, a kutyájukat is örökbe fogadták.

Érzelmi válság, félrekúrás, kibékülés, majd megint érzelmi válság, kiborulás, bebékülés, aztán újabb érzelmi válság, bekúrás, félrebékülés, és ahány permutációja csak van még ennek az egyszerű sablonnak, ez ismétlődik, ha már története nem igazán van a filmnek. A közepétől már tényleg drukkol a néző, hogy könyörgöm gyerekek, legalább öljön már meg valaki, valaki mást! (Ne magát, attól csak mélyebbre süllyednénk az álmatag melodrámában.) De semmi, csak futjuk ugyanazokat a köröket, mintha a szereplőknek legalább is lenne életük. Pedig dehogy, az csak az utolsó két percben jön össze, mikorra lebabáz az asszony, addig csak beleszenvedik a lelküket a vidéki Anglia mezőgazdasági jellegű tájaiba. 

Csak a kémiai működik köztük, sokak között, változó felállásban. Sejt a sejthez, pillanatnyi révületek, de csak azért, hogy aztán ne történjen semmi, hogy minden maradjon úgy ahogy addig volt, hogy a szereplők döcögjenek tovább a saját útjaikon, mintha mise történt volna, pedig csak kóruspróbára jár a nő a templomba. De legalább, a film drámai csúcspontján arra kelnek reggel, hogy éjjel a kutya legyilkolt egy tyúkot. Ez itt meg majdnem másfél órát az életemből.