A cím egy híres regény kezdőmondatából származik. Gőzöm sincs, hányan ismernek rá, én a magam részéről kicsit több mint harminc éve vagyok oda Kurt Vonnegut írásaiért, és mivel a saját kultúrbuborékomból alig látok ki, nem tudom mások hogy is vannak ezzel. Billy Pilgrim amúgy Az ötös számú vágóhíd, avagy A gyermekek keresztes hadjárata, szolgálati tánc a halállal (Slaughterhouse-five, or The children’s crusade, a duty-dance with death) teljes címet viselő regény főhőse, amit az egyszerűség kedvéért leginkább csak úgy emlegetnek, hogy .Az ötös számú vágóhíd. Esetleg úgy, hogy "tudod az a könyv, az az időutazós".
Mert a beszélő nevű Billy Pilgrim (tkp. 'Zarándok Vili') tényleg kiesik az időből, leginkább azért mert elrabolják a Tralfamador bolygóról jött idegenek, hogy otthon egy állatkert (igazából lénykert) látványossága legyen, de legalább egy szintén elrabolt földi nő társaságban, aki nem mellesleg pornósztár foglalkozású. És mivel a tralfamadoriak máshogy érzékelik az időt (de erről írtam már, úgy két napja), azaz egyszerre látják az összes pillanatot, Billy is hasonlóan kezd működni.
Minek következtében hősünk folyton-ide-oda ugrál élete különböző szakaszai között, hol német hadifogságba esik a második világháborúban, hol kisvárosi látszerész a háború utáni életében (egy csúnya, butácska, de gazdag feleséggel az oldalán), túlél egy repülőbalesetet vagy gyerekkori traumákat szenved el, de sem ő, sem az olvasó nem tudja, mire ébred másnap reggel, vagy a következő pillanatban. És a regény szövege is vele csapong, miközben egyszerre játszódik az összes idősíkban.
Az ötös számú vágóhíd kétségtelenül Vonnegut leghíresebb könyve (bár nálam a Kékszakáll, A titán szirénjei meg az Éj anyánk a dobogósok), saját élményeinek irodalmasítása, hiszen igazából ő volt az, aki 1944 végén német hadifogságba eset, aki végigélte Drezda porrá bombázását, és akinek aztán hullákat kellet bányásznia a beomlott pincékből. Viszont ő nem esett ki az időből, bár a regényt olvasva azért gyanús, hogy jó párszor nagyon is szeretett volna.
És hát, mint a legtöbb híres regény, ez sem úszta meg a megfilmesítést, pedig Vonnegut dolgai olyan mértékben szövegek, hogy jobbára ellenállnak a mozgóképnek. (Az Éj anyánkból is micsoda egy vacakot sikerült összehozni.) Így aztán egész mostanáig eszembe sem volt megnézni az ötös számúból készült mozit, pedig elég régi, de annyira, hogy még nálam is két évvel öregebb. (1972-es, csak hogy segítsek.)
Most végre rászántam magam, és a film nem is olyan rossz. Meglepően sikerült átültetni az eredeti szöveg szándékolt töredezettségét egy működőképes filmnyelvre, bár kétségtelenül hiányoznak Vonnegut jellegzetesen keserédes megjegyzései. De hát ez film, nem bír el annyi szövegelést, amivel csak a közelébe is lehetne érni a regény narratív sűrűségének. Vizuálisan is teljesen rendben van, az 4H-s jelenetek (háború, hó, halál, hadifogság) sokkal kevésbé díszletszerűek és színpadiasak, mint a korszak egyéb háborús filmjei (A halál ötven órája, Kelly hősei), de a békeidők kertvárosi idillje is hozza a felső-középosztálybeli Amerika időtlen unalmát. Sőt a tralfamadori lénykertet is sikerül egész kreatívan megvillantani.
És érdekes módon, a filmre dramatizált változat is érthető marad, pedig azt gondoltam, az író hosszas és szellemes magyarázatai nélkül, másfél órába sűrítve, csak valami zavaros katyvasz lehet belőle, vagy jobb esetben is az adaptált mű valami súlyosan csonkolt torzója. Ehhez képest összeáll egy egésszé, és viszonylag kevés hiányérzetet hagy maga után.
Lehet, hogy Kurt Vonnegut mégsem olyan megfilmesíthetetlen? És én miért nem jöttem rá erre már korábban? Oké, erre tudom a választ, egy többször olvasott kedvenc könyv már kész film az ember fejében, és ahhoz képest a ténylegesen leforgatott darab szükségszerűen csak csalódás lehet, ám ezek szerint nem mindig. De például egy másik kedvenc, Salman Rushdie regényeit még mindig megfilmesíthetetlennek gondolom, bár várom a frappáns cáfolatot, valaki bevállalósabb forgatókönyvírótól/ rendezőtől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése