2020. december 19., szombat

A preimpresszionista lópokróc

A mai napra is jutott egy nekem érdekes évforduló, ugyanis 1851-ben ezen a napon halt meg William Joseph Mallord Turner angol festő, aki az egyik kedvencem. De annyira, hogy Londonba járva mindig meg kellett néznem az általa alkotott kedvenc festményemet a National Galleryben, és többször is a Tate Britain Turner-gyűjteményét.

A kedvenc képem amúgy nagyjából a britek kedvence is, de annyira hogy kölcsön sem adják külföldi kiállításokra. Úgy vannak vele, hogy aki IRL akarja látni, az fáradjon el a Trafalgar Square-re, ha messziről jön ugyan sok lesz az útiköltség, de a belépés a galériába már ingyenes. Amúgy erről lenne szó (és ez lóg a falon a nagyobbik szobában, de megvan bélyeg, puzzle és hűtőmágnes formátumban is):

A Téméraire hadihajó utolsó útja a Temzén napnyugtakor (1838) - hu.wikipedia.org

Az 1775-be Londonban született Turner kétségtelenül zseniális művész volt, és mint ilyen egy elég nehezen elviselhető, goromba fráter, egy szúrós lópokróc. Pláne, mert tudta is magáról, hogy zseni, és így  nem félt ennek megfelelően viselkedni, úgyhogy nem az az alak volt, akivel az ember szívesen leült volna meginni egy pint sört. Még szerencse, hogy ez a veszély eleve nem sokakat fenyegetett, mert hősünk híresen emberkerülő, magányos mániákus volt, aki időnként hónapokra is eltűnt mindenki szeme elől, úgyhogy néha már halottnak hitték, pedig csak nem volt kedve másokkal találkozni. Utálta azt is, ha valaki nézi, ahogy fest (én sem tudok társaságban írni), úgyhogy ilyet csak egyszer csinált, egy kiállításmegnyitó előtti éjjelen, bizonyítva hogy a képeit tényleg egyedül alkotja meg, olyan gyorsan, ahogy állítja, és valóban emlékezetből. Mert az volt a leggyakoribb módszere (a korai plein air kísérleteket javarészt hátrahagyva), hogy sétált a tengerparton vagy a mezőn, aztán hazament, és a műterme biztonságos magányában vászonra pakolta a látottakat. Az ő idejében a fotó még nem volt, neki viszont minden bizonnyal jutott fotografikus memória.

Romantikus festőnek indult, zsúfolt tájképekkel meg mozgalmas tengeri csatajelenetekkel, és - ha jól figyeltem meg a retrospektív kiállításán - valamikor az 1820-as évek második felében talált rá a saját stílusára, aminek a fenti kép az egyik legszebb példája.  Jól láthatóan elsősorban fényeket fest, a tárgyak és formák is elsősorban a fények által léteznek a vásznon (ezért is kedvelte a hajnali, alkonyi vagy épp a ködös-borongós tájakat), miként az ég, a víz meg a minden.
És ez nem véletlenül emlékeztet a későbbi impresszionistákra. Claude Monet és Camille Pissarro épp a National Galleryben fedezték fel, hogy Turner festészetében gyakorlatilag már majdnem minden megvan, amivel ők - magukat merész újítónak gondolva - kísérleteznek. De szerencsére ez nem szegte kedvüket, a nagy elődben saját törekvéseik előzetes megerősítését látták.

Szóval ha a nagy művész egyik ismertetőjele, hogy megelőzi korát (ezt ma úgy mondanánk, hogy nem követi, hanem diktálja a trendet), akkor W.J.M. Turner kétségtelenül nagy művész volt, de nem csak ezért. És hát igen, arra már nem jutott energiája, hogy a kor  Angliájának egyik népszerű celebje legyen, meg ott volt a jól fejlett szociális fóbiája is, de legalább festett rengeteget, és a hálátlan utókornak ez számít igazán. Pedig őt már életében is elismerték, halála után pedig megkapta az általa is kért díszsírhelyet a Szent Pál székesegyházban.

Fiatalkori önarckép (1778)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése