Így karácsony táján rendszeresen tele van a digitális postafiókom (valamint a hócipőm) a jobbnál feleslegesebb ajánlatokkal, amik nagy ívben elkerültetnék velem a fogyasztói racionalitást, de legalább idegesítőek, valamint harcot hirdetnek a nyelv és az elemi logika ellen.
Tegnap épp az egyik streaming-szolgáltató (N-el kezdődik és Flix-re végződik, de a közte lévő betűk most nem jutnak eszembe) zaklatott ímélben, a röhejes-szánalmas-idegesítő Bermuda.háromszög kellős közepéről.
Az egyik általános iskolai orosztanárom óta senki nem szólított meg úgy, hogy csak a vezetéknevemen, de az illető pedagógus iránt amúgy is őszinte és izzó gyűlölettel viseltettünk, szóval tőle nem is vártunk mást. Ott elment ez a kiképző-őrmester stílus, bár gyanús, hogy a netflix nem bunkó, simán csak műveletlen az algoritmusa, és nem tudja, hogy mi magyarok hátrafelé nyilazzuk a nyereg alatt puhított szilvapálinkát, és elöl hordjuk a családnevünket. (Me'r amúgy tegez, hogy "idefigyejjé Kovács!" - persze nem vagyok kovács, bár elméletileg még lehetek.)
Nade. Jön a kéretlen promóció tartalmi része, miszerint ne dolgokat vegyek magamnak karácsonyra, hanem élményeket! Azon most gyorsan átugornék, hogy eleve nem veszek semmit karácsonyra, se magamnak, se másnak mert nincs miből (na jó, magamnak vettem egy akciós gesztenyés bejglit, de a zabpelyhet, a tejet vagy a hagymát nem számolnám explicit ünnepi költségnek), ám ez az élmény vs. dolog dichotómia azért fejet szögelt az ütésembe. Izé, szöget fejelt a verésbe. Ütött, na.
Ez egy dolog, de vannak rajta dolgok?
(Jackson Pollock: Number 34. - 1949, artsy.net)
Mert szerintem az élmények is dolgok. Miként az érzelmek, a vágyak, a gondolatok is. És nem csak abban az értelemben, hogy mindezek mögött mindenféle, nagyon is anyagi, idegi-biokémiai folyamatok állnak, hanem mert ezekből áll össze az a fura katyvasz, amik mi vagyunk, amivel magunkat azonosítjuk. Hisz igazából érdektelen, hogy milyen típusú sejtjeink hány évente cserélődnek le, mi mindvégig úgy tekintünk magunkra, mint egy darab homo sapiensre, aki voltunk már születésünkkor, és akik vagyunk most is épp. Azonosak vagyunk a történetünkkel, pontosabban azzal a narratívával, amivel az életünket keretezzük, és ami nem feltétlen tényekből, mint inkább emlékekből, élményekből épül fel, és ami túl képlékeny ahhoz, hogy simán csak kézzelfogható legyen.
De ettől még azok is dolgok, amik a fejünkben vannak, szemben azzal a túlzottan leszűkítő nézettel, hogy a dolog az kő, vas, föld, kolbász vagy karambolos Suzuki, minden ami anyagi és kézzel fogható (szemmel látható), a többi csak káprázat. Mert pont az élményeink által vagyunk azok, akik, és rám még egy karambolos Suzuki sem tett akkora hatást, mint egy szakítás, egy utazás, az egyetemi évek, a messzire keveredett barátaim. (Jó, mondjuk ha benne ültem volna egybe a karambolkor, de nem.)
Emile Durkheim aki a nemrég említett Max Weber mellet szociológia egy másik alapítója volt, azzal kezdte a társadalmi tényekről szóló eszmefuttatását, hogy a társadalmi tényeket (mint a nyelv, a divat, a jog, a gazdasági rendszer etc.) dolgoknak kell tekinteni. Mert ezek ugyan kollektív tudatjelenségek, de mint ilyenek függetlenek az egyéntől, az egyéni megnyilvánulásaiktól. És hát így vagyunk az élményeink nagy részével is.
Mikor Petra először járt Londonban (én meg sokadszor) észrevettem rajta is, hogy már annyi előzetes tudása van a helyről (filmek, könyvek, sorozatok, mifenék révén), hogy ezeken (is) szűri át a közvetlen tapasztalatokat, hogy ha nem is azonnal, de viszonylag hamar összeálljon neki egy London-narratíva, ami gondolom azóta is kitart. Árnyalódik, de alapjaiban megvan. És hát az előzetes percepciónk naná, hogy szerves része az élménynek. (Én Barcelonával jártam így: többet tudtam a városról már előre, mint amit ott személyesen összetapasztaltam.)
Mert az előzetes tudásink is társadalmi tények, tehát dolgok. Az élményeink dolgok, bár lehet, hogy a dolgaink nem feltétlenül élmények.
És mindez egy hülye netflix-reklámról jutott eszembe, ami azért kissé szánalmas, de hát mostanában épp inger- és élményszegénység van, úgy is mint élet-deficit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése