A Netflix elég hamar nőtte ki magát nagypályás film- és sorozatgyártóvá, és mostanra a mennyiség egyértelműen a minőség rovására megy. Számolatlanul tolják ki a saját, vagy bedolgozók által termelt tartalmakat, így aztán szükségszerűen becsúsznak az olyan vackok, is minta Rózsa-sziget, amire majdnem két órát pazaroltam az életemből. (De csak majdnem, a végén már bele kellett tekernem, mert egy ponton túl fizikailag is fájni kezdett ez a nyálas-közhelyes szemétdomb.)
Amúgy egy idén ősszel bemutatott olasz filmről van szó, amely 1968-ban játszódik, de ami nagyobb baj, hogy olyan, mintha akkor is készült volna. Azt ugye tudjuk, hogy '68-ban fontos dolgok történetek, többek között Párizsban, de itt Rimini és környéke aranyifjúsága nem a rendszer ellen lázad, nem akar nekimenni semmiféle rendőrsorfalnak, csak szeretne egy menőbb, és lazább szórakozóhelyet.
Pontosabban a főszereplő (aki a frissen diplomázott mérnök helyett is csak egy gyűrötten középkorú, és rémesen középszerű színészt bír alakítani, aki ő) eredetileg tényleg valami hatvannyolcas szabadságeszményt hirdetne meg, csak nagyon nem jön össze neki, és ebbe már a film közepére belenyugszik, hisz eredetileg az egésszel amúgy is csak csajozni akart. Merthogy egy haverjával építenek egy mesterséges szigetet (igazából csak egy platformot, olajfúró-torony nélkül) az olasz felségvizeken kívül, hogy ott aztán szabadon élhetnek, de híre megy a helynek, és a szabadság nagy kalandja pillanatok alatt egy alternatív vízi diszkóvá alakul. Terhes pultos csajjal, bajuszos német partiszervezővel és bikinis lányokkal. Vagyis nagy álmodozások közepette megcsinálnak egy ugyanolyan diszkót, mint amilyen van egy csomó a parton is, csak ez kicsit szakadtabb.
Középszerű főszereplőnk álmában még csönget egy picit, hogy ha már direkt a felségvizeken kívül vannak, lehetnének független állam, mind a négyszáz négyzetméterükön, elmegy az ENSZ-be is, de teljesen feleslegesen, a film történetének ekkor már annyi súlya sincs, mint a késő őszi lepkefingnak. Egyszerűen nem tudom elképzelni azt a nézőt, aki őszintén szurkolna neki, sőt azt a nézőt se, akit az első negyven perc után egy fikarcnyit is érdekelne az a közhelyszótár, amit történet helyett dolgoztak bele a forgatókönyvbe.
Mert a cselekmény (és akkor nem kell történetnek hívni), az annyi, hogy álmai csaját azért lassan becserkészi, a vízidisznó... izé, vízidiszkó üzemel, a lányok sikongatnak, a pia foly, aztán a végén jön a (talán francia) haditengerészet, és a szétlövi a picsába az egészet. Hőseink bánatosan bámulnak a semmibe a hadihajó fedélzetéről, talán gondolkodnak valami tanulságon, de az nincs. Nem tudom mennyit keresett ezzel a szutyokkal a rendező, az író, volt-e rendes dramaturg, de ha igazi pénzben kapták a gázsit, mondjuk babkonzervek helyett, akkor túl voltak fizetve.
Ilyeneket írnak róla, naná főleg olasz lapok, hogy ez micsoda egy friss és eredeti vígjáték, és egyúttal micsoda társadalomkritika, de ez nettó hazugság. Röhögni azt nem lehet rajta, de egyáltalán nem, az meg hadd ne legyen már társadalomkritika, hogy a főszereplő állandóan romantikusan kanos, haverja és üzlettársa meg permanensen részeg. Ezen kívül a nemzetközi bürokraták nyakkendősek, szemüvegesek és kopaszodnak, a bulizós fiatalság meg bulizik, pár mérföldre Rimini partjaitól. 1968-ban, amikor a világban épp sok helyen történtek dolgok, de nekünk a forradalomból csak a spontán partiszervezést mutatják meg, hát igen , ez aztán a karcos-harcos társadalomkritika...
Lehetett volna ez az egész sziget-történet egy szimbólum, egy parabola, egy allegorikus mese a szabadságvágyról, de ahhoz rendes filmeseknek kellet volna elkészíteniük, nem ezeknek a mozgóképipari betanított munkásoknak. Ez így nullánál is kevesebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése