Ebéd előtt, úgy fél egyre, elsétáltam megtekinteni a Giro d'Italia mezőnyét. A Vásártéri útra, rögtön a Vásár... akarom mondani Városligetnek nevezett izé (műtó, igazi fák, mű futópálya, igazi kocogók) mellé, aminek a lokációját azért könnyű megjegyezni: a Teszkó mögött! Ez innen úgy tíz perc, aztán pár perc álldogálás egy gördeszkapálya félcsövén (asszem így hívjál) üldögélve, majd mintegy egy percen át, színes ruhákban tömegesen bicikliző emberek megtekintése. Aztán újabb tíz perc séta hazafelé, mondhatni volt már ennél elementárisabb élményem is az életben, de sétának azért elment. Persze jobb lett volna ebéd után, de ezek a marhák pont a krumplipürém elé időzítették a rajtot.
Ami viszont nem itt volt, csak papíron, meg a túlhevült városmarketingben, igazából csak bicikliztek egy bemelegítést a belvárosban, még abszolút zárt alakzatban, nyájformációban (pedig nem is rossz felénk a közbiztonság, pláne nem fényes nappal), és valahol Kaposújlak magasságában volt 0. kilométert jelző kapu, és onnantól indult igazából a verseny. Ezt hívják repülőrajtnak, pedig ahogy visszanéztem a neten, senki sem szállt el közben (bár a fejekbe nem láttam bele), két lábbal, akarom mondani kerékkel állt, akarom mondani haladt a földön. Az aszfalton. A fenébe is, néha túl szimbolikus nekem ez a nyelv...
De a ligetnek nevezett parkban is voltak mindenféle sátrak, az egyiknél még nekem is osztottak egy rózsaszín bézbólsapkát (pedig volt rajtam egy fekete), viszont pár perccel később tovább is passzoltam egy kissrácnak, akinek nem jutott, mert nem láttam esélyét, hogy én azt a jövőben bármikor is hordanám az utcán. Itthon meg nem érzem nélkülözhetetlennek, hogy még egy sapka porosodjon a szekrényben, semmivel nem lesz tőle jobb a napom. Egyik napom se. A telefonom lazán itthon hagytam, úgyhogy nem fotóztam vele, ami nem nagy baj, legfeljebb azt tudtam volna megörökíteni, hogy a másik párszáz ember épp fotóz a telefonjával, mintha az élete múlna rajta, meg hogy legalább egyharmaduknak tetovált a tarkója. Mit csináljak, ennyit láttam belőlük. De tényleg, a nézelődők közül feltűnően sokan hozták a “kisvárosi diszkó kidobóembere, miután bedobott pár felest“ hangulatot, miközben valami nem létező nyelven csujogattak boldogan, már a felvezető autók láttán is.
Tényleg, ha vannak fociultrák, akkor vannak bicikliultrák is? A keménymag, mondjuk ez esetben a „Pink Army“, csupa sportos frizurájú, sittes tetkókkal televarrt fanatikus, akik - mikor nincs szezonja a bringás körversenyeknek - nemzetközi sakkversenyeken szurkolnak, de csak mert Wimbledonból már kitiltották őket. (vö. „- Quiet, please! - Kurvanyád!“)
De a bringás csordában vonulás az olyan, hogy ott nem csak hogy lehet teli torokból skandálni az út mentén, de egyenesen elvárt, amíg nem bántalmazzák a kevésbé szimpatikus versenyzőket, majdnem bármi belefér. De ahogy oszlani kezdett a tömeg, az ultrák is lekapták a rózsaszín bézbólsapkákat (néhánynak azért volt), mert szép dolog a sport, de azért abban átvágni a lakótelepen, az maga a szociális öngyilkossági kísérlet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése