Adrenalin. Nyilván hajnali négykor nem állok neki ejtőernyőzni (de csak mer' durva tériszonyom van), autóversenyezni (mondjuk vezetni se' tudok), vagy bankot rabolni (pedig jól jönne, csak gyáva vagyok hozzá és képzetlen), a kávéval meg spórolok, de zenét hallgatni bármikor egyszerű megoldásnak tűnik. Hisz nem szólt az ébresztő, szimplán csak nem tudok tovább aludni, de annyira meg nem vagyok ébren hogy magamtól bármi komolyat. Pedig tegnap ötre, a hajnalira, már megvoltam egy komplett filmkritikával, és jé, tényleg van abban valami, hogy sokkal könnyebb arról írni, ami nem tetszett.
Hisz a nem tetszés egy tágas és színes mező, iszonyú sokféleképp tud nem tetszeni az embernek valami, míg ha bejön a cucc, túl könnyű valami lógó nyelvű túllelkesedésbe lihegni magunkat. Órákig tudom részletezni, a szokásos jelzőhalmozás mellett, hogy valami miért szar, valaki miért nagyon hülye, és bármikor van ötven jó érvem arra, hogy közel a világvége. De a szép és jó dolgok egyúttal unalmasak is, na jó, a szépség azért jöhet, de a kritika az eleve olyan, hogy jobb adni, mint kapni.
És egy erőszakos, de öncélúan semmilyen, ettől aztán unalmas filmet is lendületesebben lehet a sárga földig rántani, ha közben valami tempós/dühös/fájdalmas zene háttérzajlik. Ez a három így egyben számomra a Napalm Death lenne, esetleg a Slayer, de hajnali órára kelvén azért mégis valami hagyományosabb löketre vágyom, mint ahogy a zabpehelyre is joghurtot öntök csiliszósz helyett. Nekem elveim vannak, csilit csak tizenegy után! A joghurtba azért teszek némi curry-keveréket.
És zeneileg ez nagyjából a kelta kocsmapunk, a mai napindító ráadásul némiképp aktuális is, hisz Tommy bácsiról szól, aki elment a háborúba, félig megfagyott, dezertált, ilyenek, legalább is a lírai Én elbeszélésnek alig nevezhető mondattöredékeiben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése