Már nem is tudom hol találtam, talán az indexen ajánlgatták pár napja a nem tisztelt olvasóközönségnek Haru Nemuri zenéjét, azzal, hogy ez nagyon japán és nagyon nyugati egyszerre. Mondjuk ebben pont nincs semmi különös, a világ popzenéjének jelentős hányadáról elmondható, hogy igencsak szingaléz, autentikusan eszkimó, hagyományosan maori, és közben fúde nyugati is, avagy globális a maga lokális módján. De hát ilyen ez a popszakma.
A csaj zenéjéről egyébként nem nagyon tudnék mit mondani, egyrészt mert zenéről beszélni olyan, mint zokniban fürdeni (nem tudom mér' pont, talán Moldovánál olvastam ezt a hasonlatot, a kötészetről), másrészt meg elementáris erővel nem értek hozzá. Plusz nem is érdekel az egész elmélete, meg a hetente osztódással szaporodó műfaji alkategóriák, meg al-al-ketegóriák exponenciálisan burjánzó dzsungele. Ez egy ilyen zene, tipikusan nem slágerlista-robbantó, de sok gyanús alak kedveli, az utóbbi napokban már én is. Nem lehet rá kiabálva menetelni, mint egy rendes punkra, de estefelé valami efféle esik jól, mikor igen kispolgári módon teát iszom a fotelben ülve, és az anarchiát épp nem a forradalomtól várom, hanem a fejemben tapasztalom. Ahhoz képest ez meg olyan rileksz. Teadal, de japános szertartás nélkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése