Szabó László fideszes kulturális mindenféle (a sakkszövetség meg a paralimpiai bizottság elnöke, a Puskás-mjuzikel producere, meg a Vidnyánszky Böhömke-féle Teátrumi Társaság titkára etc.) meghirdette a maga tizenkét pontját. Szerencsére a a végéről kihagyta, hogy "Unio Erdélylyel" (az meglenne, csak komolyan kéne venni az EU-t), bár mondjuk arra sem megy rá, hogy felelős kormányzás, sajtószabadság, ilyenek, ő inkább kultúrharcot hirdet, hogy a medve inna rá a vizet! Ilyen naftalinszagú marhaságokkal jön, hogy:
„ Ebből fakadóan a sikeres magyar kulturális politika nem lehet simulékony, megengedő vagy elnéző – éppen, hogy térfoglaló, domináns és harcos kell, hogy legyen. Bizonyítania kell minden felületen, formában és minden időben, hogy a magyar nemzet kultúrája megállja a helyét a kultúrák versenyében. Sőt, kiemelkedik ebben a versenyben! „
Mondjuk előtte azt is írja ez a intellektuális gladiátor (aki megküzdött a műveltséggel, és vesztett), hogy: „a kultúra egy nemzet identitásérvényesítő eszköze (ha akarom: fegyvere) is, melyet folytonosan és kreatívan kell használni.“
Aha, szóval a kultúra fegyver, amit használni is kell, mondhatni a kultúra a pisztoly, ami az első felvonásban feltűnik a színpadon, és a végéig dramaurgiai szükségszerűséggel el is sül, ha már harcos a kultúrpolitika. Éspedig nyilván azért harcos, mert a kultúrák versenyeznek, ebben meg ki kell emelkedni, nem is értem, hogy ez a barom miért nem írta le, hogy a kultúra háború, ahol újabb és újabb frontokon kell győzni. Ha már kijön belőle az a sötét ostobaság, hogy térfoglaló, domináns meg harcos a sikeres hángérijen kultúrpolitika, akkor utána minek szégyellősködni. Bartókkal a szimfonikus csataterekre! Csontváryt minden lövészárokba! Kálmán Imre egy igazi kulturális tömegpusztító fegyver! (Izé, ebben van valami...) És valahány név a naptárban!
Most vagy az van, hogy szerencsétlen Szabó nertársnak teljesen, és gyógyíthatatlanul beakadt a felcsúti háborús retorikája, vagy csak szellemi fejlődése tart valahol legkésőbb 1920 táján, a k árpát-medencei kultúrfölénynél (de úgy, hogy mondjuk a Ady vagy a Nyugat, az nem látszott a sok árvalányhajtól), esetleg simán hülye. De a legvalószínűbb hogy mindhárom egyszerre, nem ismert arányban, ő az, aki nem tudja mi az a posztmodern, de hallott már róla, sajnos csupa rosszat.
Merthogy a kultúrák nem versenyeznek, nincs ugyanis olyan, minden kultúra felett álló normarendszer, ami egyáltalán összemérhetővé tenné őket, ráadásul a kultúrát, mint szimbolikus rendet (azaz egy nézőpontot, ahonnan a világ valamilyennek látszik) nem lehet kilóban, percben, newtonméterben, vagy amperben mérni. Ha lehetne, egyszerű lenne a dolgunk, például megállapíthatnánk, hogy a dán kultúra gyengécske, épp hogy csak csiklandoz, de a francia az bezzeg odabasz, Párizsban csak védőföldeléssel lehet beülni egy balettra, mert különben az esztétikai élménytől kisül a központi idegrendszerünk. Na ez ugye nincs, hülyén is nézne ki. Pláne eltáncolva.
És mivel a kultúra nem harctér (jobbára csak korlátolt, buta és/vagy aljas diktátorok és a sleppjük szoktak ilyeneket mondani), de még csak nem is verseny, nincs mit bizonyítani e képzelt küzdelemben. Dominanciák vannak persze nemzetközileg is, pont mint a gazdaságban, a tudományban vagy sportban, de azokon a területeken - hosszabb távon - is akkor lehet jónak lenni, ha nem háborús logika mentén gondolkodunk. A globalizáció nem valami félelmetes árnyék a sötétben, hanem egyszerű tény (egyszerű következménye az elmúlt pár évszázad civilizációtörténetének), nem csinálják gonosz összeesküvők, hanem történik, és annak keretein belül az együttműködés nem nemzethall, hanem lehetőség, és némiképp kényszer. De az a százéves hiszti, és kardcsörtetés, meg pátoszos öblögetés, amit Szabó kultúrpolitikai gondolataiként előad, az simán csak szánalmas. Nem is érdemel több karaktert.
Na, itt a háború találkozik a kultúrával. Mint téma...
(Gross-Bettelheim Jolán: München 1938 - kultura.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése