Mulandó

Nem egy mai darab a Ráncok című spanyol animációs film, de lévén 2011-es, azért még erősen kortárs. Én csak most láttam jönni, és valahogy igen csak belepasszolt ebbe a borús vasárnap délelőttbe, mert a hangulata úgy bír elég borongós lenni, hogy közben még csak nem is pesszimista, úgy érzelmes, hogy nem lesz csöpögős, és úgy realista, hogy közben erősen használja a rajzolt világ eleve adott absztrakcióját.

Az egész egy idősek otthonában játszódik, ahová bekerül Emilio (betolja a fia és annak felesége, nem rosszindulatból, csak muszájból), az egykori bankár, kezdő Alzheimeres és középhaladó alkalmazkodóművész. Összebarátkozik a szobatársával, Miguellel, aki segít neki a beilleszkedésben és a túlélésben, mint egy igazán dörzsölt, ez esetben szó szerint öreg róka. Aki a beletörődöttek lelki nyugalmával, és meglehetős jóindulattal csinál viccet a többiek szellemi leépüléséből, derűsen zabálja az egészségtelen kajákat (mondván, hogy most már minek vigyázzon magára?), és derűs cinizmussal szemléli a körülötte elterülő, szétesőben lévő világot.

És Emiliónak szüksége is van a segítségre, hogy elkerülhesse az emeletet. Mert az emeleten vannak a már teljesen demens és/vagy magatehetetlen bentlakók, akikről huszonnégy órában kell gondoskodni, és ahonnan igazából már nincs visszatérés. Kicsit olyan rémség ez a Miguelhez hasonlóknak, mint az 1984-ben a százegyes szoba, csak az emeleten nem személyre szabottan vár mindenkire a saját legnagyobb félelme, hanem mindenkire generálisan ugyanaz, amitől persze nem lesz vonzóbb perspektíva. És ahogy Emilón elhatalmasodik a kór, egyre nagyobb sansza van oda kerülni.

Itt meg menetrendszerűen jönnek a kérdések, hogyan is állunk az emberi méltósággal, az elmúlással, meg az önrendelkezéssel a hanyatlás  kontextusában. De semmi felesleges, összevont szemöldökű komolykodás, a súlyos gondok és dilemmák is finom humorral vannak elővezetve, a film hangulata valami éterien ironikus-melankolikus, majdhogynem derűs. Oké, ez leírva még így is nyálasnak néz ki, pedig pont abban áll a nagy mutatvány, hogy az egész, mégsem csap át giccsbe.

mafab.hu

És akkor nekem erről az egészről Jack Nicholson jut eszembe. Pontosabban két filmje, a Száll a kakukk fészkére (Milos Formantól, Ken Kesey zsenális regényéből), meg a Schmidt története. Az elsőben ugyebár ő McMurphy, a lelki terrorista Főnéni által uralt zártosztály lázadója, és a Ráncok elején is valami hasonlónak tűnik az idősotthon. Ez az érzés amúgy végig megmarad, Migueléknek folyton ki kell játszaniuk a rendszert, hogy Emilio elkerülhesse az emeleti elfekvőt, csak itt nincs szadista ápoló (igazából mindenki nagyon rendes és segítőkész), de a nagybetű Rendszer ettől még bedarálja az embereket. Úgyhogy szökni igazából innen is úgy kell, mint egy börtönből, amit hőseink egy ponton meg is tesznek.

A film egészének atmoszférája ugyanakkor tényleg a Schmidt története, ahol Nicholson egy nyugdíjas biztosítási szakember, több évtizednyi kiüresedett házassággal (majd egy darab halott feleséggel), valamint egy elidegenedett felnőtt gyerekkel a háta mögött (aki épp férjhez menne egy retardált bunkóhoz), és neki meg kell küzdenie, nem egyszerűen a kapuzárási pánikkal, hanem magával a kapuzárással. Ott ez egy road movie keretébe illeszkedik, míg a Ráncok esetében ez az utazás inkább belül zajlik (leszámítva a szökési kísérletet), de a két film ettől még nagyon is rímel egymásra. És nem csak a háttérben folyton megszólaló szomorkás zongora miatt.

A tegnap elszenvedett, Almodovar-féle agyatlanság után kellet is valami jó spanyol film, kompenzációképpen. Megkaptam.

port.hu