A vajas felével leeső kenyér vagyok, középen nyomom a fogkrémes tubust, látom nemzedékem legjobbjait az őrület romjaiban, de már nem olvasok Ginsberget.
Tűzzel-vassal támogatom, hogy mindent a fenébe hagyjak, a korszerűtlenségben látom a jövőt, a beletörődés az új lázadás, ezért elnéző vagyok a kíméletlenséggel. Szeretem a könyveket, amiket sosem olvastam, lenémítva hallgatom a zenéket, ostobaságokat nézek, hogy rendszerint igazam legyen, komolyan veszem a felelőtlenséget.
Minden reggel megbánom előre a napot, még sötétben kelek, hogy ne is lássak, hogy csak én legyek ébren a környéken, mert az olyan semmilyen, amennyire én is szeretnék lenni.
Mindenkire figyelek, de csak annyira, hogy ne várjanak reakciót, belső kontrollos lennék, de sajnos túl üresfejű vagyok hozzá, érzelmeim a lefolyóba hányom, és minden másnap nyűgnek érzem a műveltséget. Anarchista vagyok, de nem ugranék félre egy megváltás elől, csak ne kelljen aláírnom semmit.
Buborékban élek, mint cseppben a tenger, estére rendszerint beszűkülök, hisz láttam már fától erdőt, de untam. Rosszul alszom amúgy, mert az álmomba csönget egy picit a rendszer, pontosan és tervszerűen esek szét reggelre, hogy még legyen belőlem egy maradék, aki margarint ken a vajas kenyér árnyékos oldalára. Kell a vércukorszint, hogy előre megbánjam a napot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése