Ma hajnalban, álmatlanságból kifolyólag megnéztem egy Pedro Almodovar-filmet, pedig ilyet már rég nem csináltam. A spanyol rendező egyszerűen fáraszt, jó ideje már, huszonéve a fősulin, filmes szakirányon még szinte kötelező volt kedvelni, de azóta mintha sokat dolgozott volna a saját életművének eljelentéktelenítésén.
A 2013-as Szeretők, utazók nagy lépés e felé, egy minősíthetetlenül borzasztó poénkodás, amit reméljük, hogy komolyan gondolt (mondjuk ironikusan), mert viccnek nagyon szar.
Az alaphelyzet annyi, hogy egy Mexikóba tartó repülőn műszaki hiba lép fel, ezért köröznie kell Spanyolország felett, és az utasok, az utaskísérők meg a pilóták (megannyi vásári bohóc) megpróbálja kitölteni a feszült várakozás óráit úgy, hogy ne zakkanjanak meg teljesen. Ez persze nem sikerül, pedig isznak, kúrnak, veszekednek és érzelgősködnek amennyit csak lehet, de hiába, mert bár a helyzet túlélhető, maga a film menthetetlen. Szopás, szimbolikus és konkrét értelemben egyaránt.
A szereplők gyakorlatilag a mű teljes hosszában, minden apró gesztusukban elővezetik a legprosztóbb homofób sztereotípiákat, nagyjából a Sas-kabaré szánalmas, igénytelen ripacskodásának színvonalán. Mindegy hogy az aktuálisan riszáló pasi pilóta, utaskísérő vagy részeg utas, a lényeg hogy naggyon-naggyon buzis legyen, de szigorúan csak a baszós-fingós viccek paradigmáján belül. Ezek a karikatúrának is rémes karakterek kizárólag arról tudnak beszélni, hogy ők aztán mennyire csatak buzik, meg hogy gyerünk a vécébe párosan, hisz lehet, hogy nemsoká meghalunk. de addig se fossunk, inkább dugjunk egy lendületeset. És nem én túlzok, ez pont ilyen öncélúan alpári, ahol naná, hogy az öncélúsággal van bajom.
port.hu
És ezen a primitív alapkoncepción az amúgy tök ismeretlen színészek sem tudnak segíteni, gyanús, hogy a maguk C-kategóriás tehetségével nem is igen tudnának. E tekintetben szerencséjük, hogy Alomodovar (úgy is mint forgatókönyvíró) esélyt sem ad erre, így legalább nem nekik kell elvinni a balhét, szomorú vergődésükért. Vicces, de nekem csak utólag, a stáblistánál esett le, hogy volt benne Penelope Cruz, meg Antonio Banderas is, egyszerűen nem vetem észre őket, úgy belesimultak az igénytelenségbe. Hisz olyan párbeszédeket kell előadniuk, amiket még egy kisvárosi szakmunkásképző fiúvécéjében dohányzó tizenhat évesek szájából sem érzenénk hitelesnek. (Csak hogy dobjak egy lapáttal én is az ócska sztereotípiák kulturális szemétdombjára.)
A rendező szerint amúgy a film a mai Spanyolország allegóriája, a maga egy helyben körözésével, és magánéleti válságban vergődő szereplőivel, de nem, nem az. Ez egy túltolt, másfél órásra kinyújtott buzivicc, amit nézni is fáj. Szekunder szégyent éreztem közben, és csak azért szenvedtem végig, mert vártam, hogy egyszer csak jön valami kikacsintás, Almodovar végre kiteszi az elején megnyitott nagy idézőjel végét, és kiderül, hogy mindez csak súlyos, durván szarkasztikus kultúrkritika volt.
Ehhez képest aztán semmi idézőjel, az idősödő mester tényleg így képzelte a vígjátékot, és bár lehet hogy magát jól elszórakoztatta vele (adná magát, hogyan is, de ezt már tényleg nem írom le), ám néznivalónak enyhén szólva is büntető jellegű. Nincs az a tudatmódosító, aminek a szűrőjén keresztül ez szórakoztató lenne. Tanulságosnak mondjuk tanulságos, de az nem ér meg kilencven percet az életünkből, hogy soha többet ne akarjunk Almodovar-filmet nézni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése