Idióták és angyalok (rajzfilm noir)

Rajzfilm, ja. Nem csupán animációs, annak mostanában a számítógépelt,  3D-s dizniskedéseket hívják, de ez rendesen rajzolva van, két dében, nagyon szigorú minimalizmussal. És nem (csak) ezért nyomasztó (miközben el bírom képzelni azt a mai tizen- vagy huszonévest, akinek már pusztán képi világa elviselhetetlen szenvedést okoz), hanem mert egy sivár, részvéttelen és romlott világot mutat be, adekvát vizualitással.

No meg a folyton jelen lévő zenével és hanghatásokkal, tekintettel arra, hogy szöveg az igazából nincs benne, a kakaterek morognak, köhécselnek sóhajtoznak, ám  értelmes szavakat nem bírnak kinyögni. Mondhatni a valóságnak erre az oldalnézetére nincsenek már szavak. Néha egy-egy dalnak vannak felismerhető szövegfoszlányai, de ez sem szükségszerű, Tom Waits (az egyetlen igazából nevesített közreműködő) bármikor képes emfatikus mormogásba fullasztani az elve kvázi-halandzsáját.

Meg hát ebben a filmben mindenki aljas, gonosz, egomániás bunkó, a főszereplő kiváltképp, és ennek megfelelően csúnyák, plusz még nevük sincs. (Minek is, úgysem mondanák ki, ha már mást sem.) A főszereplőt ugyan Angelnek hívják az ismertetők, de ez nem igazi név, inkább csak afféle kényszerű jelző. Mert ez az erőszakos, naphosszat kocsmázó lárvaállapotú egy reggel  arra lesz figyelmes, hogy két szárny kezd kinőni a hátán. Hátából. Szóval fokozatosan angyallá változik, és minden törekvése ellenére kénytelen jót cselekedni, pedig az legalább olyan visszataszító számára, mint az ő egész létezése nekünk. És akkor van benne a világ szürke, sivár reménytelenségének felmutatásán túl egy kis társadalomkritika is: a csúf bunkó fura adottságából a többi csúf gonoszok (maffiózók nyilván) megpróbálnak sikerpénzcsillogást csinálni, de persze ezt is elbasszák, mondjuk antihősünk is rájön menet közben, hogy jóakarói az igazi ellenségek.

mafab.hu

Ez az egész nemmás, mint 78 percnyi lelkünkbe taposás, a feloldozás esélye nélkül. (Ilyenkor az a kötelező bölcsészduma, hogy nagyon kafkai az egész, Az átváltozás parafrázisa, ami igaz, csak nem vagyunk vele beljebb.) Bill Plympton író, rendező, producer nem segít az élmény feldolgozásában, hasba rúg, azt' otthagy. És bár az Idióták és angyaloknak még humora is van, de az olyan éjsötét, hogy nem lesz tőle jobb. Valahol sejtjük, hogy az egészet úgy kellene nézni, mint egy vidámparki elvarázsolt kastélyban a torz tükörképeket, azzal a kicsi, de fontos megkönnyebbüléssel, hogy a valóság azért nem ennyire trágya. Pedig de, a film meg jól belenyomja az orrunkat, mert nekünk ez jár.

Szóval megtekintése csak a depresszión és generalizált szorongáson túliaknak ajánlott, lehetőleg egy napfényes délutánon, hogy legyen hova reménykedve kinézni a mű sötét,  monoton monokróm univerzumából. 

Amúgy mestermű, ami abból is látszik, hogy fáj.