Ma kora reggel (de annyira korán, hogy még az évszakhoz képest sem kelt fel a Nap) gondoltam hallgatok a zabpehely mellé valami zúzós punk-metált, ha már mostanában főleg, mások által intellektuálisnak (rosszabb esetben artisztikusnak) mondott énekesnők énekeltek ki a laptopomból. Akinek persze jók a dalaik, csak az a baj, hogy érzelmeik is vannak, és jobbára ezeket éneklik meg, de én meg reggel négy - fél öt magasságában nem akarom, hogy nekem is legyenek. Ilyenkor kell valami rendes zúzás.
Kerestem valamit a Behemoth nevű díszlet-sátánista bandától, mivel már rég hallgattam tőlük bármit, de rá kellett jönnöm, hogy ez a zene tökéletes lett volna tizenöt éves koromban (még a műsoros kazettájukat is megvettem volna), de mára már komolynak röhejes, viccnek meg gyenge. Szóval passzoltam.
Aztán belehallgattam az Acidez nevű zúzós-punkos izébe, de azt meg csak odáig bírtam, amíg el nem kezdték kiabálni a torzított gitárok háttere előtt, hogy ők szabadok akarnak lenni. Korántsem céges mítinghez öltözve, viszont piros hajjal, beszólogatós szövegekkel, és olyan hangszerekkel, amikre nekem akkor sem lenne pénzem, ha mégis, szóval hova akarnak ezek a csávók még ehhez képest szabadok lenni? Ah, felejtős...
És a végén - már megint - kikötöttem, ezúttal nem egy, hanem két csajnál, a már korábban itt is megidézett Skating Pollynál, a fenébe is, már megint ők lettek az arany középút. Mert fiatal csajok, akik megéneklik az érzelmeiket, csak épp ezek az érzelmek, főleg a düh, a csalódottság, a büszkeség, az undor és az eufória, meg ilyenek, jellemzően valami ironikus/ szarkasztikus kívülállással keretezve. És van gitártorzítójuk meg sikoltozásuk, és egyiket sem félnek használni. Bátor (jobb pillanataikban szégyentelen), spontán és őszinte a végeredmény, innen a középkorúságomból nézve csak sárgulok az irigységtől.
Mindig ez a rohadt Girl Power...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése