Rém taszító, mikor a magyar forgalmazók valami hülye címet adnak egy filmnek, megpróbálva ráakaszkodni valami másik darabra. Mint a 2010-es Barry Munday címűnél is, ami hazai használatban a Családi kincs, ami nincs. Förtelem, egyrészt mert semmi köze az amúgy is kínos Bud Spencer - Terence Hill giccshez (eredetiben: Aki barátot talál, kincset talál - ez miért nem volt jó?), másrészt meg olyan igazi blikkes-sztorimaganizos ócska szellemeskedés, a nagyon vacak középiskolák fiúvécéinek falfirkái szintjén. Merthogy az eredendően nőcsábász címszereplőt úgy helyben hagyja egy feldühödött apaoroszlán, hogy a kórházban, nagyjavítás közben konkrétan kiherélik az orvosok, vagyis elveszíti a családi kincset, a férfiasság koronaékszereit, és lesz belőle egy töketlen alak, fú, hát ezt a poént a magyar címben sem lehetett kihagyni. Pedig de, sőt kellett volna.
Jó, a Barry Munday nem sokat mond, pláne magyarul (angolul a „munday“ kiejtése persze hétfő, utalva arra mennyire érdekes és vonzó alak a mellékfőszereplő), de legalább nem kínos,még jó hogy az ember ma már úgyis csak stream-el meg letölt, mert ezt a címet bemondani egy mozipénztárnál, vagy egy azóta megboldogult tékában, háát...
(Mellékszál: Nem tudom, hogy a vonatkozó, szánalmas német tinivígjátékot hányan látták anno nagy vásznon, de akkoriban arra gondoltam, hogy mennyit kell innia annak, aki odamegy a pénztárhoz, és azt szólja, hogy kérek két jegyet a hangyákagatyábanra?)
Ez a film is valami nyögvenyelős vígjátéknak indul, és nagyjából, de azért nem egészen az is marad végig,, szóval meg sem kísérli, hogy valami fajsúlyosabb drámaiságot is adjon a szitkomos közhelyekhez, de ezzel együtt (vagy pont ezért?) meglepően nézhető. Kissé szórakoztató, pláne annak viszonylatában, hogy közben a mások által humorosnak tartott csatornákon a Zagymenők hetvenkettedik illetve Jóbarátok száznyolcadik ismétlése megy éppen.
A sztori központi eleme amúgy - már a mindenféle értelemben vett töketlenségen túl - az, hogy Barry, mielőtt még ugye az lett ami, felcsinált egy bárban felszedett alkalmi csajt, most meg el akarja játszani az apát. Mert hát csajozni immár nem fog többet, legfeljebb plátói alapon, de az sosem volt az ő műfaja, plusz apa sem lesz már többet, szóval Ginger terhessége az első és utolsó lehetőség a szülői szerepre. Kár, hogy nem is emlékszik arra a részeg éjszakára.
És akkor jönnek a menetrendszerű klisék, hogy a biztosítós hivatali patkány csávó cégének fontos ügyfele Ginger faterja, aki viszont egy barom, kábé mint De Niro a mindenféle családtagra ütök-filmekben, a leendő anyuka meg egy sértet, hisztis, rút kiskacsa, úgyhogy várjuk mikor lesz szépséges hattyú, illetve mikor jön már össze a pasival, hogy a Rossz és Csúf legyenek végre együtt Jók, de western-panelek nélkül. Hisz ez az efféle, mondjuk hogy romkomok kőbe vésett dramaturgiai kényszerpályája. Persze előbb a nehézségek, mint a kismama fehérmájú húgocskája, a farkatlanok és töketlenek überkínos önsegítő csoportja, no meg a kétség, hogy de biztos, hogy kié a gyerek? (Aki egyébként pont valami családi ebéd alkalmából bír világra jönni, a nappaliban, még jó hogy eleve otthonszülés volt a terv.)
Azért persze van hepiend, az nem megúszható, pedig azt hinné az egyszeri néző, hogy két főszereplő beteljesedésének lehetőségét ugye még az elején kiherélték, ám a szerelem egy mindent legyőző sötét verem, legalább is így mesélik azok, akiknek még van magánéletük.
Ezt a filmet amúgy kizárólag Judy Greer miatt néztem meg, és benne mondjuk pont nem kellet csalódnom. Ő az a színésznő, aki számtalan filmben és sorozatban (jobbára komédiákban) játszott már, mindenkinek ismerős az arca (de nem itt!), viszont nekem is évekbe telt, mire egyszer végre megjegeztem a nevét. És bár tartottam tőle, de a kezdetben csúnyácska szerencsétlennek sminkelt Judyból a végére sem csináltak habcsók alakú diznihercegnőt, csak amolyan átlagosan vonzó kertvárosi anyukát. Tudom hogy "a szépség belülről fakad" egy ordító közhely, de ez esetben valahogy sikerült giccsmentesen összehozni. Manapság már ez is valami.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése