Szememre hánytam, hogy miért is nyavalygós popzenét hallgatok gyakran, valami karcos metál vagy bebaszós punk helyett, úgyhogy elő is húztam egy Pogues cd-t (mert ennyire öreg vagyok, hogy nekem még olyanom is van), és tényleg igen jól esett úgy lelkileg, mint lelkileg (testileg a citromos joghurt esett jól, de annak nem sok kulturális vonatkozása adódik) , és rájöttem, hogy ebben a negyedévben az alanti dal a kedvencem tőlük. Jobban belegondolva persze ez is kissé picsogós, de olyan férfiasan az, itt aztán nem azon borong a költő, és ont monoton bút, konokon és fájón, hogy a szép de buta csaja odaégette a viszkikólát, hanem hogy a nyomor meg a kilátástalanság elől emigrál nyugatnak, át az óceánon. A címben jelzett ezrekkel, de közben magányos New Yorkban, bár az kissé összemosódik, hogy a honvágy az itt most hányadik generációs? Azaz a lírai Én maga-e az emigráns, vagy ő már csak egy leszármazott, aki gyerekkorából hozza az óhaza-nosztalgiát? Talán az első, de nem is fontos, bírom az efféle el- és visszavágyódós, dialektikus szívbemarkolásokat, de hát így jár akinél a valamerre vágyódás nem hóbort, hanem létállapot.
És közben jöhet a kávé, de tánc az nem lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése