Valahogy a kezembe került a kedven festőm, Joseph Mallord William Turner egy albuma, ami persze nem az övé volt, de az ő képeit ábrázoló képek vannak benne. És feltűnt, hogy az egyik kedvenc képemet épp kétszáz éve festette. És ez most nem a Temeraire hadihajó utolsó útja napnyugtakor a Temzén, az amúgy is 1838-as keltezésű. Az mondjuk legalább itt lóg a falon, persze kisebb és reprodukció, de hát nem vagyok mágnás, ám naponta szembejön mint hűtőmágnes, miközben az eredeti ára a nincs az a pénz, szóval csak emiatt felesleges lenne gazdagnak lenni.
Ezen viszont naplemente-mentesen vannak felhők, Dover fehér sziklái is szürkén, valamint a tetején (népies-magyaroschan: a hegyibe') meg a Főleg Vár. Vagy fellegvár, de a fellegek azok tényleg főleg fölötte.
Turnerben az volt a jó, hogy megelőző csapás jelleggel felfedezte az impresszionizmust, jóval az impresszionisták előtt, aztán (amikor még mindig nem voltak sehol az impresszionisták) meg is haladta azt, szerintem simán eljutott a poszt-impresszionizmusig. De úgy, hogy például a kis Claude Monet csak tizenegy éves volt, mikor Turner már el is halálozott, 1851-ben. Mondjuk a későbbi, és már megkésett impresszionistákkal ellentétben ő nem szeretett olyan nagyon a szabadban festeni, inkább csak vázlatokat csinált, meg jól megjegyezte a színek és fények miféleségét, aztán otthon a kényelmes műteremben festett.
Aminek további előnye volt, hogy ott nem kellett emberekkel találkoznia, akik bámulták volna, miközben hülyeségeket kérdeznek. Nem utálta direkten a többi humanoidot, de olyan nagyon nem is kedvelte őket, nem volt nagyravágyó, de álszerény sem, kábé tudta hogy mekkora zseni, részben ezért engedte meg magának, hogy olykor egy öntelt hólyag legyen. Részben meg mert bunkó volt, mint általában egy mizantróp hajlamú, és ezzel összefüggésben kicsit sem önbizalomhiányos ember. Akinek ráadásul volt mire nagyképűnek lennie.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése