Nem tudom miért nem vonzott soha Amerika, se dél, se észak, se közép. Mondjuk mivel spanyolul annyit tudok csak, hogy danke schön, a latinabb része eleve problémás lett volna, de én az Usákokba se vágytam sose. Egyszerűen mélyen nem érdekel az amerikai kultúra, életforma, társadalom, az amerikai bármi. Én gyerekkoromban is Angliába vágytam, Londonba főleg, ez aztán össze is jött, eddig huszonpárszor, úgyhogy közben sem éreztem késztetést, hogy átrepüljem az óceánt. Illetve hogy rajta üljek egy sugárhajtóműves halálmadáron, mi átrepüli. És nem csak Amerika, de az óceán miatt is, hisz eleve utálok repülni (durva tériszonyom van), de ha a kontinens felett szállunk, megvan az a relatíve megnyugtató tudat, hogy ha gáz van, tíz percen belül akadhat egy alkalmas reptér, egy kulturált kényszerleszálláshoz. De az óceán fölött...
Plusz egy Londoni (Barcelonai, Koppenhágai etc.) repülőút két, két és fél óra, annyit meg még én is civilizáltan végig bírok félni, pláne ha hajnalban indulunk (vagy eléggé este), mert akkor végigalszom a nagy részét, így nem kell abban a kellemetlen helyzetben léteznem, hogy egyszerre szorongok és unatkozok.
Ja és ez az egész csak onnan jutott az eszembe bele, hogy a jutyúb elém dobta ezt a régebbi Starcawler-számot. Tőlük már linkeltem ide néhányat, de ez pont az a kiborultan underground (és nem subway!) zene, amire szeretek felébredni. Plusz kávé, ugyebár. De míg az utóbbitól kezdem magam életben lévőnek érezni, az előbbi biztosít róla, hogy a világ tegnap este óta sem lett normálisabb hely, vagyis maradhatok a hurrápesszimizmus apokaliptikusan megnyugtató homeosztázisában, csakhogy megint hülye mondatokat alkossak, fura fejjel. (Mert az agyam már teljesen éber, de a fülem még zúg, a szemem meg ég, és nem tudom szétválogatni, mi ebből a kialvatlanság, mi a pollenallergia, és mi a tegnapi könnyed, léha napszúrás.)
De a dal azért jó, annak ellenére, hogy én nem nem szeretem Los Angelest, hanem iszonyúan egyáltalán nem érdekel, én Izlandra vagy Pakisztánba is szívesebben mennék, mint Kaliforniába. Azt ott a világak az a része, ami hidegen hagy, mint mondjuk a fagyasztott kelbimbó, a kortárs balett vagy a tőzsdei hírek. Ezzel szemben ez itt akár lehet egy flegma szerelmi vallomás a város felé, vagy annak épp az ellenkezője, tényleg tudja a fene, itt most nem tudom, mekkora is az irónia-faktor a cuccban. Szóval kétesélyes, ám vizuálesztétikai megfontolásokból mégis inkább az iróniára szavaznék, de célfotóval.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése