A világ egyik legpozitívabb szakítós dalára bukkantam, biztos a karma dobta elém, csak épp nem aktuális. Régen szakítottam már, akkor is jobbára mások velem, vagy simán csak leeresztett egy-egy kapcsolat, mint a gyerekkori majálisokból hazahozott nyuszilufi, máma már csak magányban, nosztalgiában és önsajnálatban utazom. Ami azért jó, mert kényelmes, nem kerül semmibe, nem kell hozzá emberekkel kommunikálnom, no de jókedvű, hát az rohadtul nem vagyok tőle. Legfeljebb beletörődő.
És akkor jön az Algoritmus, úgy is mint a zeitgeist digitális kivetülése, és az orrom alá tolja a most következőt, az Interrupters eme dalát. Ska-punk naná, és egy pillanatig sincs kétség, hogy hová lesz a nomen est omen, ha zenekart eleve úgy hívják, hogy a Megszakítók. Elválás, becsomagolt bőrönd, visszavágyás, pánikroham, veszteség - valahogy olyan könnyűnek és egyszerűnek tűnik, ezzel tempóval és dallammal. Kár hogy a háttérben senki sem trombitál, hátha akkor én is vidámabb lehetnék tőle, általa, vagy annak ellenére. De a kinti napsütéssel együtt már-már szánsájnhepi érzésem támad, ha csak mikroszekundumokra is, és amíg tükörbe nem nézek.
Azért a szubjektív világvége sosem volt még ennyire lendületesen vidám. Végül is kaliforniaiak, Lózan Cseleszből, de szerencsére nem a szörfös-pálmafás szubkultúrából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése