Mindig

Minden nap egyforma, de bizonyos napok egyformábbak. Ugyanakkor kelek, ugyanabból az ágyból zombizok ki félálomban az ugyanarra a vécére, aztán ugyanazt eszem, ugyanazokon a dolgokon aggódom/ elmélkedek/ nosztalgiázok/ röhögök/ rémüldözök, és ugyanazokat a cikkeket olvasom végig a reggeli kávé mellé, csak a nevek és helyszínek változnak, a frázisok soha. 

Mintha minden film, ami picit is érdekelne, mindig ugyanaz a családias, melodikus horror-dráma lenne, és minden hallgatásra szánt zene ugyanaz a lila ködben nyöszörgés (kivéve ha zúzott gitáralapra halálhörögnek, a halálhörgés az jó!), könyveket meg eleve olyanokat olvasok mostanában, amiket korábban is, hiába no, már a nosztalgia sem a régi, bezzeg amikor még tudtunk rendesen nosztalgiázni!

Szinte bármikor bekövetkezhet a kora délután, anélkül, hogy a teafilterek fogynának a nagy fémdobozból, pedig régen megbízhatóan lehetett mérni az időt az ilyesmivel. Mindig adott időben nézek ki az ablakon (igazából ez a pontosan bármikort jelenti), délután egy és fél kettő között viszem le a szemetet (ha csak két krumplihéj jött össze, akkor azt), de csak azért, mert délelőtt jár felénk a postás, és lehet csekkolni a levelesládát, hogy végre megkönnyebbülhessek: ma sem jött befizetni való sárga csekk. És furcsa mód mindegy, mikorra állítom be a telefonon az ébresztő, mindig szinte percre pontosan egy órával korábban ébredek magamtól, pedig nem szeretnék, hajnal felé álmodom a legpozitívabbakat.

A napi rutin nem csak biztonságérzetet ad (oké, részben), hanem lassan élve mumifikálja is az embert, ma már igazából több ezer évig bírnám csinálni, és csak azért nem unnék bele, mert eleve nem is érdekelt különösebben. Egyszer már rájöttem, hogy az új ingereket nem a régi helyeken kéne keresni, de az elméleteimből csak akkor lesz gyakorlat, ha valaki odáig lökdös, szimbolikusan persze. Megteszek én bármit, amit megtehetek, ugyan a vágyaim már nem tartanak a végtelenbe és tovább, de azért biztos forrásból tudom, hogy Fekvehányás utcán túl is van még élet. Nem biztos, hogy nagyon más, az se, hogy értelmes, de a változatosság néha gyönyörködtet, már amikor nem a frászt hozza rám éppen.

És nem igaz, hogy az a legjobb, ha az ember nem ugrál, abból nem lehet baj, az ember igen is egy ugrálásra optimalizált állatfaj. Attól vagyunk azok, akik, hogy őseink sokat ugráltak, hogy jó felé-e, az egyre kétségesebb, de az ugrálás az pont olyan, mintha még élnénk, a szó nem pusztán vegetatív értelmében. És akkor legyen tánc!