A Pomplamoose egy amerikai duó, többféle értelemben, illetve kétfélében, mert férj és feleség, akik együtt is dolgoznak a zenélésben, amikor mindenféle feldolgozásokat csinálnak, meg saját számokat is, de azok nem olyan jók, na nem azért mert ők már házasok, hanem tudja fene, talán nem véletlenül nem ők az új U2, akik amúgy szintén nem ketten vannak, csak a nevük, de ennek a kettőnek a neve meg nem is jelent semmilyen természetes számot. Se.
Mert a pomplamoose egy francia szó (tekintettel arra, hogy a kettős női fele gyerekkorában egy darabig Franciaországban élt), de valami kvázi-angolos átírásban (mert eredetibe: pamplemousse) és azt jelenti magyarul, hogy grapefruit. Én ezt mondjuk nem értem, a grapefruit az szerintem angolul van, ami magyarul szőlőgyümölcs, de a boltban meg valami mutáns narancs, aminek szar az íze, bár gondolom unicummal mindegy is. És egyes elvetemült magyarítómániások szerint úgy kéne hívni, hogy citrancs. Na, itt menne el a kedvem tőle, ha valaha szerettem volna. Szóval nagy itt zavar.
Meg bennem is jelentős, plusz valami kényelmetlen meghasonlás-érzet. Mert például ez az alanti szám, ez tetszik nekem, nem bírom kiverni a fülemből (igen tudom, úgy mondjuk, hogy a fejelemből, de kérdem én, hát a fülem hol is van?), pedig a Daft Punk-ot már akkor sem szerettem, mikor még rendesen divatban voltak, még a nevük ellenére sem. Mert annyi bennük a punk, tejbegrízben a kaviár, a repetitív elektronikus prüntyögésektől meg mindig is rámjött a pánikszerű menekülhetnék. A maihoz képest feleennyi idős önmagam utálna most, hogy ilyeneket hallgatok, és nem mondjuk Pogues-t, vagy valami metált, még szerencse hogy a feleennyi idős én, az mára pont én vagyok. (Ja, van önutálat is a világon, megvan az algoritmusa cédén.)
Ebben itt meg semmi torzított gitár, semmi gyomorból hörgés, de erre még pogózni sem lehet. Túl napfényes ez az aktuális lelkiállapotomnak, különösen annak fényében, hogy perzselően süt az a kurva Nap. Napok óta napokig még. Naphosszat. Na pá!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése