Brit tudósok szerint az emberek húsz százaléka az pont egy ötöd, az egy főre eső zongorák száma egy (még senkire nem esett második, miután az első agyoncsapta), viszont hatvankét százalék legalább hetente vásárol valamit a valahol, gyakran. Meglepő adat ugyanakkor, hogy bár száz százalékuk rendszeresen vesz levegőt is, hosszabb távon mind belehalnak, a rendelkezésre álló idősorok alapján például a százötven éve születettek mindegyike halott ma már. Ez elég sötét kilátásokat ígér a jelen generációi számára, a statisztikai elemzések szerint ugyanis a halálozás alapvető tendenciája (azaz hogy meghalunk), e tekintetben nem sokat változott az elmúlt másfél évszázadban. Sőt, az adatokból extrapolálható várakozások szerint, nem is fog.
Közben meg nem az az igazi kérdés, hogy van-e élet a halál után, hanem hogy minek? Ráadásul a kutatók táblázatai szerint a válaszadók többségét leginkább az érdekli, hányas zónába esik a túlvilág, azaz jó-e még a helyi bérlet az arra járó buszokra, vagy érdemes inkább taxival menni? Ez persze nem meglepő, más vizsgálatok szerint az alsó-középosztálytól felfelé, a részleteken való problémázás számít a legelterjedtebb szabadidős tevékenységnek, amint azt a Fától az Erdőt című kötet tanulmányai is igazolják. (A második a szerfüggőség, a harmadik pedig a kertészkedés mínusz fűnyírás.)
A reinkarnációban ugyanakkor elég kevesen hisznek, ami nem meglepő, hisz a szkeptikusok javarészt már előző életükben sem vették be ezt a marhaságot. Illetve úgy gondolták, hogy ha van is lélekvándorlás, az inkább csak a Marson, szóval amíg nem gyarmatosítjuk, aggódjon érte Ray Bradbury, feltéve persze, hogy nem kőszáli verébként született újjá, valahol az Andokban.
A világvége-várás a közép-középosztálybeliek körében a legelterjedtebb, ők azok, akik azt szeretnék, hogy ha nekik meg kell halniuk (márpedig meg kell), akkor más se élje túl őket, dögöljön meg a szomszéd tehene gazdája is! Bizonyos kultúrákban az ilyenekből iskolai mészárosok, filmkritikusok vagy öngyilkos merénylők lesznek, nálunk pénztárosok a sarki diszkontban, vagy csigatészta-kiegyenesítők, legalább is addig, míg - utolsó cseppként a pohárban - be nem állnak öngyilkos merénylőnek.
Hiába, az emberiség közös élménye a halál, pontosabban a mások halála, a sajátjáról ugyanis még senki sem számolt be meghatározó alapélményként, miközben bárki másét szívesen nézni meg a moziban, sőt még fizet is érte. Ilyen értelemben igencsak találó a népi mondás, miszerint a legszebb öröm a köbön, kár hogy nekünk nem jár érte örök. Élet.
Pieter Bruegel: A halál diadala (litera.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése