Mi van akkor, ha valaki azt hiszi, hogy nemsoká meg fog pusztulni, egy különösen alattomos, és naná hogy gyógyíthatatlan nyavalyában, ezért klónoztatja magát valami fal indokkal? (Mert az van, hogy a seveled-senélküled pasijával meg az anyjával sincs olyan viszonyban, hogy az orrukra kösse, de azt elő lehet adni a Hivatal felé, hogy direkt őket akarja kímélni.) És mi van akkor, ha jön az ilyen filmekben nyilván márt várt fordulat, hogy mégsem hal meg, viszont már ketten van?
Na, olyankor az az ábra, hogy csak egy maradhat, mert kettejüknek nem elég egy név, egy társadalombiztosítás, vagy épp egy lakcím (pasi, anya, baráti kör etc.). És mint egy rendes, a miénkből tulajdonképpen logikusan következő, ám enyhén disztópikus társadalomban, ezt nem holmi sorsolással döntik el, hanem egy igazi, nyilvánosság előtt zajló élet-halál párbajjal, a középkori városok terein performált kivégzések aktuális megfelelőjével. És a rendszer annyira humánus, hogy nem egyszerűen nem hagyja a létszám felettiek elszaporodását, de egy év időt is ad a küzdő feleknek, hogy profi gladiátorrá képezzék magukat, aztán jöhet a belek kiontása, fogaknak hullása és a könnyek csikorgatása. (De show-nak nem akkora az egész, a felvezető jelentben látható párbaj például mintha egy középiskolai focipályán zajlana, kevés nézővel, és csak egy egész kicsi tévéstábbal a háttérben.)
Ez az alaphelyzete a Hasonmás (Dual) című idei keltezésű mozgóképnek. A filmbéli Sarah (Karen Gillan) egy kissé piálós, elég depresszív csődtömeg, egy érzelmi Robinson, akivel közlik, hogy tuti meghal mindjárt, és csak azért mondanak 98%-os valószínűséget várható elkárhozására, mert 2% statisztikai hibahatár még a halálnak is jár. Hősnőnk persze pont ebbe a két százalékba esik, de mire ez kiderül, már legyártották neki (jó drágán) Sarah Double-t, aki addigra már nem egyszerűen kész a helyére lépni, de meg is teszi. Anyuka meg a rémes pasija persze tisztában vannak azzal, hogy akit ők már majdnem kedvelnek, az a másolat, de úgy fogják fel mint a kudarcos csaj egyfajta javított kiadását. Kis ajándék az élettől, vagy a tudománytól vagy a karmától. (Pedig nem az, egyszerűen hiba történt a „kódolási folyamatban“, mondhatni véletlenül lett elviselhetőbb a klón, mint az eredetije.Legalább is látszólag.)
De Sarah ettől még él, szóval készülni kell a küzdelemre, ez lenne a klónok megkésett hatástalanításának, vagy végleges beüzemelésének aktusa. (Persze csak ha élni akarnak a másolatok, ha önként az eutanáziát választják, egy gonddal kevesebb.) A párbaj egy sajátos, szülés utáni abortusz, ahol az anya is lehet az alany, de hát mindegy is, hisz ezek most ugyanazok. Hivatalosan. Úgyhogy Sarah edzeni kezd, és még jobban eladósodik (ugyebár a klón sem két penny volt, ám akkor még nem számított, utána a vízözön), de azért szeretne ő lenni a túlélő, ha már a betegség nem nyírta ki.
spikytv.com
De a gyilkos ösztön, az kezdetben nagyon hiányzik belőle, az egyszeri néző meg nem érti, hogy a két nőszemély miért nem kezd inkább együttműködni, például megszökni valami kevésbé ridegen fasiszta országba, ahol aztán mindenki élhet egy-egy saját életet? Mondjuk mint az egypetéjű ikrek.
Aztán persze eljön ennek az ideje is, legalább is felmerül kettejük között, de a másolat nem igazán gondolja komolyan, sőt még a párbaj előtt igyekszik megmérgezni eredetijét, hogy végül egyedül jelenjen meg a küzdelem helyszínén és közölje, ő az igazi, a klón meg lelépett, mint afféle gyártási hibás gyáva féreg. Úgyhogy hivatalosan is átveszi Sarah helyét és identitását, de csak azért, hogy nem is túl lassan egy széteső, depressziós, piás lúzer legyen, ha már úgy szeretett volna a másikká válni..
És ez az utolsó momentum az, ahol rájövünk, hogy ez igazából egy jól végiggondolt, és biztos kézzel levezényelt szatíra, valami egészen rideg tanmese arról, hogy nem bújhatunk ki a bőrünkből, még akkor sem, ha mondjuk biológiailag mégis.
És innen nézve már kifejezetten szellemes egy-két jelenet Sarah kiképzéséből, vagy a két hasonmás találkozása a játszótéri babaházban, hisz ha ez itt szatíra, akkor a sok kimért panel-párbeszéd, és minimalista helyzetábrázolás, az maga a szarkazmus, a karcos kultúrkritika hasító pengéje. (Vagy csak szeretnénk ezt hinni, tudja a manó.)
Nem mondom, hogy a jó filmek főleg utólag jók, de a közepeseket mindenképp felküzdheti négyesig az értelmezés hatalma. Mint ezt itt most.
moviesandmania.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése